Krónika 40 - Ahol én kukázok…

Folytatjuk sorozatunkat, melyben a 40 éves Tiszaújvárosi Krónikában az elmúlt 40 évben megjelent írásokból tallózunk, egyetlen rendezőelvet tartva szem előtt - mindig az adott év aktuális lapszámából szemlézünk. 1990-ben arra szavaztunk, hogy nekünk kapitalizmus kell, majd vállalkozunk, és dől a pénz. Nem sokkal később, 1991. szeptember 12-én a Krónika már egy új „vállalkozási formáról" írt.

Ha úgy vesszük, ez is egyfajta vállalkozás. A piacgazdaság hozta életre, szükség van rá. Egyeseknek segít a napi megélhetésben. Nem kell hozzá cégbírósági bejegyzés, nincs szükség hitelszerződésekre, méreg drága felszerelésekre, munkakönyvre. Az ember csak gondol egyet, ráakasztja a bicikli kormányára a jól megerősített szatyrokat, a csomagtartóra a viharvert zsákokat, s máris lehet kerekezni. Az utcákat járni nap, mint nap, meg-megállva - a jobb érzésűek persze szégyenkezve - a legfőbb úti cél, a szemétgyűjtő konténer mellett. Ha kell, több kilométerről is be lehet jönni a városba, például Kesznyétenből, Körömről, Kiscsécsről. 

- Mit érdemes itt keresni? - kérdem nem kevés naivitással az egyik konténerben matató fiatalembert. Méltatlankodva néz rám, tovább piszkálja ugyan a hulladékot, de válaszol: 

- Mi nem akarunk lopni, rabolni. börtönbe kerülni - mondja. 

- Csupán azt szedjük össze, amit a városi emberek elpocsékolnak. Nézze meg - mutat rá az egyik halomra -, mekkora darab kenyér. Ez egyeseknek már nem kell. A kukába hajítják az alig megszelt kenyeret is. Csak azért, mert már egy kicsit száraz. Hát nem borzasztó? Nem értem, miért nem vesznek akkor kevesebbet az üzletben.

- Látom - jegyzem meg -, már majdnem tele van a zsákja. Hogyan hasznosítja az összegyűjtötteket? 

- Nehogy azt higgye, hogy hazaviszem és megesszük a kenyeret. Az állatoknak, a disznóknak adom. Az idén 27 malacot vettem, ebből 11-et már felneveltem. Eladtam a húst a faluban, össze is gyűlt már egy kis pénz, közel 60 ezer forint. Házat fogok venni belőle, a szülőfalumban, Körömben. Ugyanis nemrég nősültem, és nemsokára az utód is megszületik. Érzem, illetlenség, de odalépek a kerékpárhoz: 

- Ezen még más is van? 

- Amint látja, üres üvegek. Az is van itt bőven. Mostanában igen jó pénzt adnak az üvegekért, úgyhogy nincs szívem otthagyni ezeket sem.

- A városnak melyik része kínálja a legbővebb termést? 

- A legtöbb kenyeret az iskolák környékén lehet összeszedni, ott sokszor egy zsákra valót is találunk. Üvegek pedig főként az élelmiszerboltok melletti kukákban vannak. Beszélgetésünk közben egy „kolléga" közeledik. Amint azonban észreveszi, hogy a hely, az útszakasz már foglalt, szemrebbenés nélkül elhajt.

- Hogyan osztják meg egymás között a várost, a konténereket?

- Nincsenek felosztások, hiszen nem is ismerjük mindnyájan egymást. Amint tapasztalhatta, csupán egy törvény van érvényben: ahol én kukázok, ott más nem kukázhat.

- Nem szégyelli azt, amit csinál? 

- Megmondom őszintén - mosolyogja el magát -, szégyellem. Főleg akkor, amikor látom, hogy néznek, és rám csodálkoznak. Ilyenkor mindig a kuka belsejébe fordítom az arcomat, megvárom, míg elmennek a járókelők. 

- Dolgozik valahol?

- Sajnos nem. Huszonöt éves és leendő apa létemre itt vagyok munka nélkül. Négy hónapja annak, hogy eljöttem a Miskolci Közterület-fenntartó Vállalattól, ugyanis nem fizették a bejárást. E nélkül pedig nem érte meg ott dolgozni. A faluban, illetve a környéken nem találtam eddig munkát, így hát marad ez. Nem vagyok egyébként nagyon elkeseredett, ugyanis, ha szegényesen is, de a guberálásból is meg lehet élni. Egy ideig. 

- Volt már olyan, hogy megszólították, szemtelenkedtek az úton járók? 

- Nem bántott engem még senki. Pedig találkoztam már rendőrökkel is, akik láttak, megnéztek, de nem szóltak hozzám. A városlakók közül egyszer egyvalaki odajött hozzám. Azt mondta: nem baj, ha kukázol, csak a szemetet ne dobáld szét. Hát nem is dobálom. 

- Nem tart attól, hogy egy idő után már nagyon sokan lesznek, s hamar kiürülnek, vagy éppen üresek lesznek a kukák? 

- Ha nagyon sokan leszünk, akkor persze kevesebb jut fejenként. Azonban úgy gondolom, a kukák sohasem fognak - itt legalábbis - kiürülni. Én bízom az itt élő emberekben. 

(M)