Az emberek alapvetően jók

 Az Ötórai tea programsorozat vendégeként Camino Steve hosszú távú túrázó mesélt a civilizációtól távoli helyeken szerzett élményeiről és tapasztalatairól a Derkovits Művelődési Központ konferenciatermében. A Leckék a vadonból című előadását megelőzően a Kilimandzsáró csúcsán szerzett tapasztalatairól és a természet személyiségformáló erejéről is beszélgettünk Csutka Istvánnal.

- Minek kellett történnie ahhoz, hogy egy nagyon sikeres színművészi és táncművészi pályát magad mögött hagyj, és hosszú távú túrázóként folytasd az életedet? 

- Úgy gondolom, tényleg egy elég sikeres pályát hagytam ott, nem csak színművészként. Hiszen Kerényi Imre tanársegédjeként tanítottam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, majd a debreceni Csokonai Nemzeti Színház igazgatója voltam. 

De az utolsó években annyira méltatlan helyzetekbe kerültem, és annyit csalódtam emberekben - a politikusokról meg ne is beszéljünk -, hogy eltört bennem a színház. Én nem azért választottam azt a pályát, mint amit ma látok ott, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy még dolgozhattam olyan művészekkel a Nemzeti Színházban, mint Agárdy Gabi bácsi, Lukács Margit, Sinkovits Imre és Bács Ferenc, vagy a Madách Színházban Zenthe Feri bácsival, Bodor Tibi bácsival és még főiskolásként Kaló Flóriánnal a József Attila Színházban. Óriási művészeknek tartottam őket. Engem zavar az, hogy nem értékek, hanem afféle percsikerek mentén látom a világ haladását. Ettől függetlenül hiszek abban, hogy az értékes tartalmak is megtalálják az útjukat. Lehet, hogy kevesebb emberhez jutnak el, és nem hoznak olyan nagy sikert, de megvan a közönségük. Nehéz volt az elválás a színháztól 2006. január 2-a után, akárcsak az, hogy megtaláljam az új utamat.

- Mikor és hogyan vált szenvedélyeddé a hosszú távú túrázás?

- 2008-ban. Akkor a televízióban dolgoztam, volt egy mélyinterjú-sorozatom, aminek keretében egyszer Erőss Zsoltival beszélgettem. Általa fogant meg az elhatározásom, megjegyeztem neki: nagyon irigylem, hogy feljutott a Kilimandzsáró csúcsára. Erre közölte, hogy nemsokára megy megint, én pedig azonnal rávágtam: vigyen magával. Amellett, hogy édesapámmal sokat kirándultunk gyerekként, életre szóló élményt jelent számomra, hogy egy olyan ember, egy olyan sportember, egy olyan hegymászó kézfogása, tanítása, vezetése által valósíthattam meg az egyik gyerekkori álmomat, aki nem csupán a legnagyobb volt közöttünk, hanem akivel sajnos már nem tudnám ezt megismételni. 

- Miként készültél fel a csúcstámadásra? 

- Az volt a szerencsém, hogy az egész életem a mozgásról szólt, ami nagyon hiányzott, miután 2006-ban eljöttem Debrecenből és hátrahagytam a színházat. Egy évvel korábban átestem egy térdműtéten, a doktor úr pedig azt javasolta, hogy biciklizzek. 

Elkezdtem versenyezni is, és egyre jobban ment, de kipróbáltam más mozgásformákat is. Például leteszteltem, tudok-e 42 km-t gyalogolni. Így fejlesztettem az állóképességemet, és mint hamarosan kiderült: bírom a magashegyi körülményeket is, 50%-os oxigénszinttel. Elmentem a Téli Mátra teljesítménytúrára, és emlékszem, miután hazaértem, nem tudtam kiszállni a fürdőkádból, hiszen egy hétig úgy gyalogoltam, mint egy, a tavaszi hadjáratot végiglovagolt huszár. De aztán szépen elkezdtem állni a tétet.

- Hogyan érezted magad a Kilimandzsáró tetején?

 Aki nem járt még olyan környezetben, ahol az oxigénszint alacsony, nem tudja elképzelni, mennyire nehéz. Olyannyira, hogy egy ponton túl már kétméteres szakaszok megtétele között is pihenni kell. A mentális erő ugyancsak fontos: hogy az ember ne engedje el a célját, hanem apró pihenőidők beiktatásával menjen tovább. Nehéz volt, eleve nagyon meredek a terep a csúcstámadó tábortól a kráter pereméig, ott pedig már az embert rendkívül megviselik a körülmények: nagyon hidegben, -17 fokban, éjszaka kell menni, ráadásul, amikor én ott jártam, a szél is fújt, amíg nem kelt fel a nap. Viszont ott láthattam életem legszebb napkeltéjét. Sőt, egy életre szóló barátság is köttetett számomra akkor, ott Tanzániában egy fiúval, akinek szintén óriási szerepe volt abban, hogy képes voltam feljutni a csúcsra. Ezt pedig szerettem is volna meghálálni valahogyan: segítettem neki, hogy el tudjon menni tanulni, és megvalósíthassa a saját gyerekkori álmát

. - Már 47 országban jártál, és több mint 20000 km-t tettél meg különböző túraútvonalakon. Milyen tanulságokat vontál le idáig? 

- Egyrészt rájöttem arra, hogy egy picit úgy teszünk, mintha nem lennénk részei a természetnek ma is. Pedig ugyanúgy a szerves részét képezzük. A különbség az, hogy a kényelmünk érdekében épített környezetet teremtettünk magunknak, ami tele van a mindennapi teendőink elvégzését megkönnyítő eszközökkel. Éppen ezért abban a pillanatban, amikor elhagyjuk a mesterséges környezetünket, teljesen elbizonytalanodunk: mint egy kisgyerek, akinek épp nem fogják a kezét. Olyan időket élünk, amikor nagyon sokan döntenek úgy - és ez nem csak Magyarországra vonatkozik -, hogy elhagyják a hazájukat egy jobb élet reményében. 

Én ezt sok tekintetben megértem, de közben azt vallom, hogy jó lenne hazahozni és alkalmazni a külföldön szerzett tapasztalatainkat. Amellett, hogy megtanultam harmóniában élni a természettel, azt szintén a fejembe véstem, hogy az emberek alapvetően jók, bárhol éljenek is a világban. Szerintem sokkal többet kellene tanulnunk egymás kultúrájáról és vallásairól is, hogy megértsük a másik ember viselkedését. És nemcsak elvárnunk kellene azt, hogy a máshonnan érkezők tiszteljék a mi kultúránkat, hanem nekünk is így kellene tennünk, amikor elutazunk valahová. Mert nem helyénvaló, hogy egy muszlim országban a férfiak rövidnadrágban, a nők pedig spagettipántos felsőben és forrónadrágban rohangálnak. Évente emberek milliói járják végig a világ híres zarándokútjait, ezért azt gondolom: ha a hazatérés után mindenki úgy élné tovább a mindennapjait, mint egy-egy ilyen zarándokút során - vagyis türelemmel és toleranciával -, sokkal jobb hely lenne a világ. 

Ördögh István