A nemzet aranyai Tiszaújvárosban

Tisztán él bennem a 2000-es olimpia emléke. Szinte az összes olyan sporteseményt nyomon követtük otthon a tévé képernyője előtt ülve, ahol voltak magyarok az indulók között. Együtt szurkoltunk a kenus Kolonics Györgynek, a vívó Nagy Tímeának vagy a medencében tempózó Kovács Ágnesnek. És ha már a medencénél tartunk, egy emberként ugrott fel az ország, amikor lefújták a magyar - orosz vízilabdadöntőt és együtt örültünk a fiúkkal a győzelemnek. Az én emlékeim itt kezdődnek velük kapcsolatban, de a sikertörténet néhány évvel hamarabb indult el. A csapatról film is készült A nemzet aranyai címmel, ami Monaco-ban megnyerte a dokumentumfilm kategóriát. Az alkotást a Nemzeti Filmintézet elhozta Tiszaújvárosba is, ahol a vetítés után Märcz Tamás és Fodor Rajmund olimpiai bajnok vízilabdázókkal beszélgethetett a közönség. 

- Nagyon ritka az, hogy egy ország válogatottja zsinórban háromszor hozza el az olimpiai aranyat - emlékszik vissza Märcz Tamás olimpiai bajnok vízilabdázó, 2022- ig a magyar vízilabda válogatott szövetségi kapitánya.

- Először 2000-ben, aztán 2004-ben, majd 2008-ban is nyerni tudott a csapat. Ezt azonban megelőzték kisebb-nagyobb sikerek, mint például, amikor 1997- ben Sevilla-ban Európa-bajnokok lettünk. Ez volt az első nagy skalp, amit ez a csapat gyűjtött be. Aztán 1998-ban egy világbajnoki ezüst, amit újabb Európa-bajnoki győzelem követett. Azt mondom, hogy 2000- ben Sydney-be már tényleg úgy érkeztünk meg, hogy az egyik esélyese voltunk az olimpiának. 

- Ez már elvárás volt felétek? 

-  Azt hiszem kétféle elvárásról beszélhetünk - válaszol Fodor Rajmund, kétszeres olimpiai-, egyszeres világ- és kétszeres Európa-bajnok vízilabdázó. -

Volt a külső elvárás, hiszen az olimpiát megelőző eredményeink alapján a sportszerető közönség és a szakma is jogosan várt tőlünk kiemelkedő eredményt. A másik oldal viszont a csapat magával szembeni belső elvárása volt. Nagy baj lett volna, ha nem úgy állunk oda, hogy nekünk az aranyérem a cél. Úgy érkeztünk Sydney-be, hogy olimpiai bajnokok akarunk lenni. 

- Aztán megszólalt a mérkőzés végét jelző sípszó és a magyar vízilabda válogatott 1976 óta először olimpiai bajnok lett. 

- Elmondhatatlan érzés volt - emlékszik vissza Tamás. 

- Egyszerre tűnt katartikusnak és hihetetlennek is. Nagyon hosszú út vezetett odáig, napi hat-nyolc óra edzés, korai kelések, de elértük, amit szerettünk volna. Akkor nagyon felfokozott volt a hangulat, egyszerre sírtunk és nevettünk. Aztán arra emlékszem, hogy visszamentünk az olimpiai faluba, ami akkorra már majdnem üres volt. Ültünk csendben, mindenkinek a nyakában ott lógott az érem és nem fogtuk fel, hogy mi is történt velünk. Egy hosszabb folyamat volt mire a helyére tudtuk tenni a dolgokat. 

- Mitől volt jó ez a csapat? Miben látjátok a sikerét?

- Nehéz egy dolgot mondani - gondolkodik el Tamás. 

- Abban az időszakban minden összeállt. Jó volt a játékosállomány, megfelelő volt a játékosok technikai, fizikai és mentális ereje. Volt egy megfelelő vezére a csapatnak, Kemény Dénes. Dénes is és az őt körülvevő stáb is abszolút igazodott ahhoz, hogy segítsenek minket a siker felé vezető úton. A mentalitásunkból adódott, hogy a vereséget teljesen kizártuk, csak győzelemben gondolkodtunk. 

- Én még kiemelném a dolog emberi oldalát is - teszi hozzá Rajmund. - Mindenki belepasszolt ebbe a struktúrába. Kásás Tamás mondta a filmben és nagyon találó, hogy közülünk senki nem akart kitűnni, mindenki úgymond beáldozta az egóját, a csapat volt a fontos, amiből minden tagja ki akarta hozni a maximumot. 

- Ez a gondolat, amit említettél A nemzet aranyai című filmben hangzott el Kásás Tamástól. Ugyanis Zákonyi S. Tamás filmvászonra vitte a történeteteket. Nem lehetett könnyű feladat újraélni az évtizedekkel ezelőtti emlékeket, sztorikat és érzelmeket. 

- A forgatás úgy zajlott, hogy egy nap két-három játékos tudott a stúdióba bejutni. A film készítője kialakított a stúdió felé egy olyan folyosót, aminek a fala ki volt tapétázva az akkori újságcikkekkel. Ez már adott nekünk egy érzelmi töltetet, egy időutazásba kerültünk. Segített minket visszarepíteni azokba az időkbe, amiről beszéltünk és meséltünk a filmben. 

- A forgatás alatt kiderültek olyan események, történetek, ami titeket is megleptek? 

- Számomra az volt a meglepő, hogy a forgatásra érkeztek külföldről is korábbi ellenfeleink és edzők is. Ezeket a vendégeket mi kísértük be a stúdióba. Ott voltam, amikor Ivovic, egy montenegrói és Tempesti egy olasz játékos érkezett a stúdióba és volt szerencsém végignézni a forgatásukat a háttérből. Ott óriási tükröt kaptam magunkról és igazán meglepő volt, hogy ők miket mondtak rólunk. Nagyon megindító volt hallani, hogy milyen hatalmas tisztelettel beszélnek rólunk a volt ellenfeleink.

- Az eredmények, sikerek és a csapat mellett sem mehetünk úgy el, hogy ne említsük meg Benedek Tibort. Ő már sajnos nem örülhet veletek a film sikerének, de az ő gondolatai is ott vannak a filmkockákon. 

- Tibor archív felvételekről szólal meg a filmben. Nagyon ügyesen sikerült becsempészni azokat a korábbi riportjait Tibornak, amiket különböző televízióknak adott, vagy akár a korábbi forgatásokon rögzítettek. Egyértelmű, hogy ő az egyik főszereplője a filmnek, ha lehet ilyet mondani. Bár a rendező is sokszor elmondja, hogy ez nem egy Benedek emlékfilm, hanem egy időszakot örökített meg erről a csapatról, aminek ő is része volt, de egyértelmű, hogy Tibor az egyik legfontosabb összetartó eleme volt ennek a csapatnak. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy nélküle nem lett volna ilyen sikeres az az időszak - tették hozzá az egykori csapattársak.

ema