Vissza a városba, ahol jó volt felnőni

Vissza a városba címmel nyílt kiállítása Orosz Csabának a Pataki János Galériában. Csaba itt nőtt fel a városban, itt kezdte pedagógusi pályafutását, itt bontogatta művészi szárnyait. Nem csak tanórákon adta át tudását, hiszen művészeti iskolákban is tanított, miközben alkotott és kiállításokat rendezett be munkáiból. Több egyetemen is tanított, több alkotói, szakmai közösségnek a tagja, jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem oktatási rektorhelyettese, ahogy ő fogalmaz, a kortárs művészetpedagógia, ezen belül a performatív vizuális nevelés képviselője.

- Csaba, mi hozott haza? Vagy kérdezhetném úgyis, hogy mi húzott haza? 

- Ez a város, ez a helyszín valahogy azt sejteti velünk, hogy egy olyan origó, egy olyan centrumpont, ami visszahozza azokat, akik valamilyen módon kötődtek ehhez a településhez. 

Én 1966-ban kerültem ide, ide születtem, tulajdonképpen nem volt más otthonom. 2013-14 év elejéig éltem a városban, illetve a város vonzáskörzetében. Konkrétan, hogy mi hozott haza? Egy felkérés, a Derkovitsból hívtak fel, hogy lenne-e kedvem egy kiállítást csinálni Tiszaújvárosban. Éppen akkor zárult Budapesten a Ráday utcában az A9-ben a kiállításom, és arra gondoltam, hogy azt az anyagot még meg lehet turnéztatni, plusz még kiegészíteni egy-két munkával, és így igent mondtam erre a felkérésre. Egyébként a napokban voltam egy gimnáziumi érettségi találkozón, és akkor ugyanúgy felidéződött ez a leninvárosi-lét, ami minket annak idején ide kötött. 

- Régen sokat találkoztunk, beszélgettünk veled a művészeti oktatásról, a tanítványaidról, a munkáidról. Most, hogy bejöttem a galériába, megmondom őszintén, egy kicsit másabb Orosz Csabát látok az alkotásaidban. 

- Pedig körülbelül ez volt mindig, csak más-más technológiával. Más-más technika az, ami a képeket létrehozta, de ez a fajta emblematikus, kicsit heraldikus, plakátszerű, emblémaszerű alkotási mód, ez mindig jelen volt a munkáimban, ugyanúgy, ahogy a szimmetria is. Nagyon szeretem ezt a szimmetrikus elrendezést, és ennek a finom játékait. Ami mindenképpen változott, az a médium, a hordozóanyag. 

Az utóbbi időben a szőnyegek kezdtek el izgatni, amikre úgynevezett kis közhelyeket nyomtattam rá szitanyomással, meg az én saját motívumrendszeremet, amely az önépítés, az önfejlesztés, az önbarkács, vagy pszicho-barkácsnak is mondhatnám ezt, hogy egy ember saját magán dolgozik egy életen át, hogy az őt körülvevő jelenségekre a reakciói egyre finomodjanak. Ezen érdemes dolgozni. Természetesen ebben nagyon fontos szerepet játszik a több mint 10 éve gyakorolt buddhizmus, és a tanítás is valamilyen párhuzamos módon mindig jelen volt, jelen van az életemben. 

Most azonban egy picit előbbre került az alkotás, a műtárgyak létrehozása, mert hát a munkám nagy része az hivatalnoki, és a tanári is valamilyen szinten, úgyhogy ez nekem egy nagyon komoly terápiás történet, hogy a művészet megélésével, átélésével, tárgyalkotással, műtárgy létrehozással foglalkozom megint. 

- Szinte minden képeden megjelennek a szerszámok, milyen gondolatok vannak ezek mögött? - Igen, a fogalmi művészetben, amit Joseph Kossuth óta ismerünk, ugye a szék és a szék képe és a szék fogalma, hogy ezek hogyan kapcsolódnak össze az emberi tudatban, az emberi gondolkodásban, ez nagyon meghatározza azt, hogy a művészek nemcsak két dimenzióban képeket készítenek, és nemcsak szobrokat készítenek, amely szintén imitációként van jelen, hanem valós tárgyakat hoznak olyan helyzetbe, hogy imitációvá váljanak. 

Ezen az alkotáson például 3 balta van, ezek nem pszeudo balták, nem papírmaséból vannak, ezek működőképesek lennének, de azzal, hogy így egymás nyelébe vágnak, egy körforgás folyamatot adnak meg. Középen van egy fűrészlap erőteljes, elég drasztikus formaként, ezek egyébként mind brutális eszközök, és brutális eszközként ebben az úgynevezett installációban visszaszelídülnek és azzal is, hogy filozofikus szövegek vannak kis szögekből rájuk szögezve. „A legmagasabb szintű igazság, a legmagasabb szintű öröm és a legmagasabb szintű működés".

Ezek a mondatok tulajdonképpen egy életprogramként adnak egyfajta vizuális esszenciát vagy tanácsot. Sok munkámban jelen van a művirág, a művirágkoszorú, ami nagyon sokszor az elmúláshoz kapcsolódik. Azt gondolom, hogy a mulandóság gondolata egy mindenkit foglalkoztató alapkérdés is, ezért ezek egy ilyen nagy felkiáltójelként vannak jelen ezekben a munkákban, hogy érdemes dolgozni, mert az idő halad.

- Sokat töprengsz egy-egy alkotásodon?

- Nehéz ezt megmondani, van olyan, amikor egy fogalom jut eszembe, van, amikor az, hogy egy tárgynak, szerszámnak megtetszik az alakja. A bátyám műszaki ember, az apám is az volt, szerszámok mindig voltak körülöttem, és ezeknek a formája, alakja inspirálja az embert, és inspirálnak a régi címerpajzsok, fegyverek is. A fegyver és a szerszám nagyon nagy hasonlóságot is mutathat sokszor ilyen környezetben, és ez a heraldikus megjelenés, ez a szimmetria, ez a letisztult, sallangoktól mentes megjelenés, ez mindig is vonzott, hogy ebbe képileg milyen információt lehet belesűríteni.

- Van egy zenekarod a Kapuzárási Pónik, vannak kiállításaid, egyetemi vezető vagy, alkotsz. Így képzelted el fiatalon a felnőtt létedet, életedet?

- Nem képzeltem el sehogy sem, igazándiból talán nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert mindig azt csináltam, amit szerettem. Soha nem volt olyan, hogy valamit kelletlenül csináltam. A tanítást is imádtam, általános iskolában, középiskolában, az egyetemi oktatást is szeretem. Most, hogy egyetemi vezető vagyok, még ezt is szeretem, mert emberek között tulajdonképpen a gondolkodásmódomat vagy a nyugodtságomat tudom velük megélni.

- Mindenre van időd?

- Igen, abszolút. Két egyetemen tanítok, van négy lányom, vannak barátaim, járok koncertekre, kiállításmegnyitókra, utazok, tehát mindig van valami, igazán nem kell gondolkodnom azon, hogy van-e időm. És arra is van időm, hogy leüljek a gyakorlópárnára, és meditáljak. Van az embernek egy megszokás rendszere, és azt próbálja a lehető legoptimálisabban rendezni. Ahogy a lámám mondta egyszer, egy jó álomból jó felébredni, rossz álomból is jó felébredni, de egy jó álomból még jobb, mert akkor az ember tulajdonképpen egy örömteli viszonylatban emlékszik rá, hogy de jót álmodtam. 

- Most, hogy visszajöttél sok-sok év után Tiszaújvárosban, mit érzel, mit látsz? Nagy a változás? 

- Most sokkal kisebbnek látom, mint amikor itt éltem, de nagyon szép város. Ez mindig is így volt, mindemellett nagyon nyugodt városnak gondolom, ahol jó felnőni. Nekem itt nagyon jó volt felnőni gyerekként a Loránttfy utcán, rohangálni a pincében, játszani mindenhol, a kicsik kergették a nagyokat, meg vízibombát dobálni a második emeletről. Sok ilyen történetet őrzök. Az iskoláimat és az osztálytársaimat is szerettem. Szerettem az itteni életemet, de tudtam azt is, hogy ez egy olyan típusú város, ami afféle kaptárként kiengedi magából az embereket. Sokan persze megmaradnak itt, de sokan nagyon sokfelé kirepülnek és aztán valamilyen módon visszatérnek, hogy megnézzék, hogy mi is történt.

- Mindez a sok minden, amit felsoroltál: család, zene, művészet, barátok, egyetem, úgy érzed jó helyen vagy? 

- Persze. Ha nem lennék jó helyen, akkor itt szomorkodnék, lógatnám az orromat, nagy világfájdalom lenne rajtam, de nincs rajtam világfájdalom, én teljesen örömteli vagyok. Amikor kérdezték, hogy mi legyen a tiszaújvárosi kiállítás címe, akkor pont az autóban bekeverte a zenelejátszó a Mini együttes Vissza a városba című dalát, és akkor mondtam, hogy igen, ebben van valami. Ezen elgondolkodik az, aki visszatér mondjuk a gyerekkora helyszínére, ahol meleg van, nyugalom és fény. 

- Ezek a dolgok azért jönnek korral is az emberben! 

- Abszolút, persze! Én a napokban lettem 60 éves, úgyhogy ez a nosztalgia is egyértelműen jelen van. 

- Hatvanon túl mit tervezel?

- Nincsenek különösebb terveim, a jelenben lenne jó mindig lenni. 

berta