Szabadság és igazságosság
A hagyományos helyszíneken szép, igazi őszi napsütésben tartották meg városunkban az 1956-os forradalom és szabadságharc 68. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezéseket október 23-án délelőtt. A tiszaszederkényi Hősi emlékműnél az Eötvös Diákszínpad és a Club '96 Fiatalok Egyesületének tagjai adtak ünnepi műsort, majd a résztvevők koszorúkat, virágokat helyeztek el az emlékműnél. Az '56-os emlékhelyen Kiss Zoltán középiskolai történelemtanár, önkormányzati képviselő osztotta meg gondolatait az ünneplő közönséggel, melyet a fiatalok műsora és koszorúzás követett.
Még 2024-ben sem teljesen világos, mit szeretnénk kezdeni 1956 eseményeivel, szimbólumaival. Van-e olyan tartalma, amit lehet ma ünnepelni? Ha erre a kérdésre a válasz nem, vagy legalábbis bizonytalan, akkor ez az ünnep elsüllyed, jelentéktelenné válik, és a kollektív emlékezetben nem lesz helye. Én azonban remélem, sokan válaszolunk igennel. Akik ma eljöttek ide, Nagy Imre szobrához, hogy emlékezzenek a forradalomra és szabadságharcra, mindenképp igennel válaszolnak - kezdte ünnepi beszédét Kiss Zoltán.
Társadalmi vétó
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A 2. világháború utáni években Magyarország Sztálin arcvonásait kezdte viselni magán. A szovjet hadsereg felügyelete mellett a kommunisták erőszakkal átalakították a tulajdonviszonyokat, megszüntették a magántulajdont, államosították a bankokat, nagyvállalatokat, és elvették még azokat a kisüzemeket is, amelyek évtizedeken keresztül családi kézben voltak. A volt tulajdonosok gyakran nézték végig egykori büszkeségük állami lezüllesztését. Felszámolták a pártokat, civil szervezeteket, gazdasági érdekképviseleteket. A hatalom nem válogatott a különböző eszközökben.
Mindent felhasznált, hogy a számára veszélyes ellenfeleket megfélemlítse, megossza, vagy egyszerűen megvásárolja. Az utolsó csapás az önkormányzatokat érte. A helyi akaratot megtestesítő, alulról építkező testületek helyett a központi utasításokat lelketlenül végrehajtó tanácsrendszer épült ki. Megszűnt a sajtószabadság. Látszatra többféle termékből lehetett választani, de a nevükön kívül nem volt más különbség közöttük. Mindegyiket a pártközpontban írták, ott szerkesztették. Valódi hírek, szabad vélemény, építő kritika nem hangozhatott el az állami médiákban, más meg nem létezett. Egyetlen apró fénypont a sötétben, a Szabad Európa Rádió adásainak szigorúan családi körben, titokban elcsípett percei voltak. Aki nem osztotta a központból érkező véleményeket, abból megsemmisítendő ellenség lett.
Minden probléma hátterében egy idegenszívű ügynököt, szervezetet vagy háttérhatalmat láttak. Ha mégsem lépett elő a soros rém, akkor teremtettek egyet, akit aztán kirakatperben el is ítélhettek. Állami hivatalokat hoztak létre, hogy mindig találjanak megfelelő számú ellenséget. A siker fokmérője a párthűség lett. Mindenhova pártfunkcionáriusokat helyeztek, akik politikai szempontok alapján döntöttek, gyakran az észszerűség vagy a minőség rovására.
Mindenhez értettek, sőt mindenhez is. A párttagság védelmet és bizonyos szint felett kiváltságokat biztosított. Ez megnyilvánult a párt vezetőinek fenntartott bolthálózattól kezdve egészen a különálló kórházi ellátásig. Az újonnan létrejött világ része volt az állandó félelem, a gyanúsítás, a feltétlen hűség bizonygatásának reflexe. A tévedhetetlen Vezértől az állami és a pártapparátus is félt, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a párt tagjainak nagy része tisztelte is őt. De egy magányos zsarnok nem tehető felelőssé egy egész rendszerért. Mögötte ott álltak azok, akik valamilyen hasznot húztak a meglévő viszonyokból, és ott voltak a közönyösök, akik nem tudták vagy nem akarták észrevenni a fenyegető valóságot. A diktatúra jólétet, biztonságot és nyugodt ,kiszámítható jövőt ígért. A gazdasági realitásokat azonban nem lehetett parancsszóval megváltoztatni, az életszínvonal fokozatosan és egyre gyorsuló mértékben romlott. Bosszantó, ha az embernek fél órával hamarabb kell a munkahelyén lenni minden nap, hogy kollektíven megtárgyalják a Szabad Nép vezércikkét.
Kellemetlen, ha a magángazdát naponta bírságolják, mert nem söpört az udvarán elégszer. Ellenszenves, ha egy kiállításon csupa vaskos anyaábrázolással, marcona vájárral találkozik a látogató, de igazán húsbavágó az, amikor az emberek családjuknak nem tudják biztosítani az alapvető javakat. Be kellett vezetni a jegyrendszert, mindennapos lett a boltokban a hiány és a sorban állás a semmiért. Újra megjelent az éhezés. Ezt egy ideig lehet a fokozódó nemzetközi helyzetre fogni, de egy idő után nyilvánvalóvá válik, hogy problémáink legfőbb okozóit itthon kell keresni. Várható volt, hogy amikor a tűréshatárt elérve a rendszer már semmit sem tud felmutatni, bekövetkezik a totális szembefordulás, a társadalom vétója. Magyarország 1956-ban valódi változást követelt. Rainer M. János történész szerint ez volt az a pillanat, amikor az emberek nem egyet akartak, hanem egyet nem akartak.
A pesti srácok és mások
Tisztelt Ünneplő Közönség! A 2010 utáni állami emlékezetpolitika a pesti srácokat állította a középpontba. Természetesen vitathatatlan érdemeik voltak az események alakításában, de a forradalom története több mint Pest, és több mint srácok története. Ha megnézzük az '56-os események keretét, láthatjuk, hogy azok vidéken kezdődtek, és ott is fejeződtek be. A forradalmi követelések első változatát a szegedi egyetemisták fogalmazták meg. Az első fegyver sem Budapesten dördült el, és az első halálos sortűz sem a rádiónál zajlott. Debrecenben október 23-án délután a békésen vonuló egyetemisták és a munkások közé lőttek a karhatalmi zászlóalj katonái. Halottak és sebesültek maradtak a kövezeten. A vidéki események nemcsak követték a budapestieket, hanem párhuzamosan zajlottak vele, sőt, katalizátorként is működtek. Amikor Budapesten leverték a fegyveres felkelést, vidéken a nemzeti tanácsok, munkástanácsok, forradalmi bizottságok tovább folytatták a tevékenységüket.
A Kádár- rendszer csak hosszú küzdelemben tudta megtörni az ellenállásukat. És van még egy ok, ami miatt a forradalom története nem lehet egyenlő a pesti srácok történetével. 1956 a társadalmi és politikai mozgások mellett egy jelentős emancipációs forradalom is volt. A második világháború után a nők előtt számos új lehetőség nyílt meg, azonban még erősen érződött alárendelt szerepük a magyar társadalomban. Mindez gyorsan megváltozott, mikor a tüntetések, harcok során a nők teát főztek, szendvicseket készítettek, ápolták, szállították a sebesülteket, de akadtak olyanok is, akik fegyverrel a kezükben, a férfiakkal karöltve bátran lőtték és dobálták Molotov- koktélokkal az ellenséges tankokat. Ha valamilyen feladatot nem szívesen osztottak rájuk, az nem a lebecsülés, hanem a féltés jele volt.
Nem mérlegeltek, cselekedtek
Tisztelt Egybegyűltek! A magyar történelem során soha nem mozdultak meg egyszerre ennyien, hogy résztvevői legyenek sorsuk alakításának. Önmagában az aktivitásuknak is voltak különböző szintjei. Nem mindenki fegyverrel kezében rohant rendszert dönteni. Voltak békésen tüntetők, vagy olyanok, akik a munkahelyükön, lakóhelyükön szervezték önmaguk és mások életét a zavaros, átmeneti időszakban. Természetesen voltak olyanok is, akik fegyvert ragadtak, és úgy döntöttek, hogy felveszik a harcot egy olyan katonai túlerő ellen, amelyet legyőzni a józan ész számításai szerint nem lehetne.
Nem mérlegeltek, nem számolgattak, cselekedtek. Nem voltak hősök, legalábbis nem annak születtek. Nem gondolnám, hogy úgy indultak el otthonról, hogy szeretnének meghalni, szeretnék életüket áldozni egy jó ügyért. Bizonyos szempontból egyszerű emberek voltak, más szempontból távolról sem voltak egyszerűek. Nem voltak hajlandók többé elviselni a diktatúrát, a megaláztatásokat, a félelmet és a kilátástalanságot. Egy olyan világról álmodtak, ahol van választás. Valódi választás: életmódban, munkában, politikában. Olyan országot szerettek volna, ahol a vezetők, ha alkalmatlanok, elzavarhatók, nem bújnak tankok és jól kitalált választási szabályok mögé. Akadtak azonban olyanok is, akik úgy gondolták, nem szabad felvenni a harcot a túlerő ellen, félelemből vagy számításból. Sokan hiábavaló veszteségnek látták, és látják ma is a hazájukért küzdő hősök harcát. Nem véletlen, hogy ma nem őket ünnepeljük. És persze néhányan saját nemzetükre támadtak.
Az ávósok (többen egykori nyilasok) kiszolgálták a sztálini terrort, habozás nélkül adtak tűzparancsot, vagy lőttek a fegyvertelen tömegre. Nem vagyunk büszkék rájuk, nem ünnepeljük tetteiket, de ők is 1956 történelméhez tartoznak. Tisztelt Ünneplő Közönség! 1956 története iránytűként szolgál a jelen dilemmáinak megértéséhez. Nem olyan értelemben, hogy megmondja, mit kell kezdeni a mai magyar közoktatással, de arra sem ad választ, hogyan kezeljük a közvetlen közelünkben dúló szörnyű háborút. Vannak azonban olyan értékek, amelyeket 1956 nagy hangsúllyal képviselt, és amelyek ma is fontosak a számunkra. Az egyik ilyen érték a szabadság. Október 23-a, bár történtek tragikus dolgok azon a napon, emberek haltak meg, de a szabadság önfeledt örömünnepe volt. Azok, akik mögött ott volt az ötvenes évek terrorja, mertek cselekedni, mertek küzdeni, nem arra vártak, hogy majd a NATO vagy valaki más megteszi ezt helyettük.
A másik ilyen érték a társadalmi igazságosság. Az emberek abban a korban úgy érezték, hogy a szabadság ügye és a társadalmi igazságosság valamilyen szinten összefüggnek. Sokan úgy gondolták, jobb egy, az 1945 előttinél igazságosabb társadalomban élni. Nem akarták a régi rendszert visszaállítani, de nemet mondtak a Rákosi diktatúrára is. Hittek egy sajátos magyar demokratikus szocializmus eszméjében. Szabadság és igazságosság. Ezek 1956 igazi fundamentumai. Ez az ünnep kifejezi: mi ezt akarjuk, ezek demokratikus közösségünk alapjai. Természetesen az iránytű csak azt mondja meg, merre van észak. A hajó pontos irányát az úticélja és a rajta lévő utasok szabad elhatározása jelöli ki. Hajózhatunk délre is, de akármerre is megyünk, azt mindig jó tudni, hogy merre van észak - zárta beszédét a szónok.