Minden pillanatunk kultúra

Különleges és megrendítő előadás érkezett Tiszaújvárosba kedd este. A Mondjad, Atikám! Vecsei H. Miklós „Hasi" színművész önálló estje, amely József Attila életének, sorsának és költészetének fontos állomásait hozza közelebb a közönséghez. Az előadás zenei világát Balla Gergely zenész, dalszerző zenei kísérete teszi teljessé: nem pusztán aláfestésként, hanem a szöveggel egyenrangú, érzékeny jelenléttel. Az est előtt nem sokkal lehetőségem nyílt interjút készíteni a művészekkel. 

A beszélgetést követően egy gyors egyeztetés erejéig benéztem még hozzájuk az öltözőbe. Régóta foglalkoztat a kérdés: hogyan lehet felkészülni egy ennyire súlyos, érzelmileg megterhelő előadásra? Hiszen aki József Attila nevét hallja, akkor is tudja, hogy nem volt egyszerű sorsa, ha kevésbé ismeri a költőt. Rövid élete, zaklatottsága, kíméletlen őszintesége és zsenialitása máig hat - talán éppen ez a feszültség az életmű egyik legerősebb pillére. Így nem tudtam, mire számítsak az öltözőben: csendes elmélyülésre, befelé fordulásra, lelki „ráhangolódásra"? Úgy gondoltam, egy József Attila-est előtt - legalábbis az én elképzeléseim szerint - szükség van erre a fajta koncentrációra. Az ajtónyitás után azonban némiképp meglepődtem: Vecsei H. Miklós és Balla Gergely éppen plankeltek, vagyis saját testsúlyos törzs- és hasizomgyakorlatot végeztek. 

Arra már nem maradt idő, hogy a sport és a művészet közötti különös „hangolódási" párhuzamokat kibontsuk, kérdéseimre is egyre nehezebben érkeztek a válaszok, így inkább rájuk hagytam a felkészülést. A jelenetet azonban egy rövid, de tartalmas beszélgetés előzte meg, amelyben bőven volt lehetőség közelebb kerülni az előadás szellemiségéhez és az alkotók gondolkodásához.

- Mennyire kell belemélyedni ebbe az előadásba, egy kezdés előtti gyors interjú mennyire tud kizökkenteni?

B.G.: Nem mondanám zavarónak. Az előadásra való készülést egy tölcsérhez tudnám hasonlítani, amely az idő előrehaladtával egyre szűkül: ahogy közeledik a kezdés, úgy kerül egyre nagyobb fókuszba maga az előadás. Ehhez természetesen lelki ráhangolódás is társul, ám az előadói rutinnal együtt ez egyre kevésbé függ a külső ingerektől és körülményektől. Idővel az ember megtanulja, hogyan tud ebbe a belső koncentrációba belépni, és onnan elindulni az est felé.

V.H.M.: Amikor egy előadás próbafolyamatáról beszélünk, az általában körülbelül két hónapot jelent. Ennél a produkciónál azonban majdnem egy évet vett igénybe a felkészülés. Sokkal hosszabb, elmélyültebb munka volt, amely minden apró részletre kiterjedt. 

Gyakran azt gondolják, hogy a próbák csupán a szöveg és a mozgás elsajátításáról szólnak, pedig az érzelmeket is meg kell tanulni. Létezik az úgynevezett érzelmi emlékezet: ha ugyanazoknál a verseknél mindig ugyanazokat a belső képeket idézem fel, egy idő után az előadás érzelemvilága szinte reflexszerűen rögzül. Így még akkor is, ha bizonyos életesemények már tíz-tizenöt év távolságából szemlélhetők, a szöveg, a fények vagy a zenei hatások képesek újra előhívni az érzéseket. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valaki meghall egy dalt a kamaszkorából, és egyszerre visszatérnek az illatok, a képek, az akkori érzelmek. A színház is hasonlóképpen működik. Természetesen szükség van felkészülésre, de a lényeg végső soron a koncentráción van.

- Egy sokat játszott darab újabb előadása jelenthet-e még lelki többletet a színésznek? 

V.H.M.: Bár a szöveg nem változik és lassan háromszáz alkalommal játszottuk el az előadást, mégis szinte minden alkalommal akad egy-egy mondat, amely új értelmet nyer. Van, hogy azt érzem: ezt most értem meg igazán, vagy azt, hogy még mindig nem értem teljesen, esetleg egy gondolat éppen más megvilágításba kerül. Nem mondanám, hogy minden előadáson történnek ilyen felismerések, de időről időre rácsodálkozom: nyolc éve játszom ezt a monodrámát, és még mindig tud újat adni. B.G.: József Attila életútja és életműve számomra túlmutat magán az előadáson. Ez a megrendítő sors folyamatos inspirációt jelent a hétköznapokban is. Körülbelül százötven alkalommal álltam már Hasi mellett a színpadon, és eddig minden egyes előadásról magammal vittem egy új mondatot, egy új gondolatot. Ez számomra az igazi visszaigazolás: élő kapcsolat van nemcsak az előadással, hanem magával a költővel is

. - Miért pont József Attila? 

V.H.M.: Számomra József Attila a világirodalom csúcsa. Nem tudok hozzá fogható lírikust, költőt említeni. Mindössze harminckét évet élt - én már „túléltem" őt -, és éppen ez érdekelt: mi történik valakivel ennyi idő alatt, aki egy ilyen, szinte tökéletes életművet hoz létre. Meggyőződésem, hogy ha ma élne, meghurcolnák, nem kapna publikálási lehetőséget, és a társadalom peremére szorulna. Engem az foglalkoztatott, hol húzódik az ítélkezés határa, mit engedünk át magunkon, amikor egy sorssal találkozunk. Egy színész sokszor megérzi, hogy egy adott pillanatban ért valamit, aztán lehet, hogy két év múlva már nem fogja. Nyolc évvel ezelőtt, huszonöt éves koromban volt egy mélyebb időszakom. Ekkor került kezembe József Attila Összes verses kötete, és azt éreztem: most értem. Akkor mindent félretettem, és egy évet töltöttünk „kettesben". 

Ez örök élmény marad számomra. A pályám is erről szól: évről évre találkozom egy nagy szereppel vagy egy nagy költővel, akit aztán örökre a szívembe zárok. Hálás vagyok, hogy ez lehet a munkám. - Gergely, ha jól tudom, te ebben az előadásban a zenei hangulatot teremted meg.

B.G.: A zenei világ megteremtésében egyfajta filmzenés megközelítést követek. Úgy próbálok jelen lenni, hogy leginkább a hiányom váljon feltűnővé. Számomra az a legjobb visszajelzés, amikor az előadás után azt mondják: akkor vették észre, hogy ott vagyok, amikor a zene elhallgatott, majd újra megszólalt. Bizonyos témákhoz - szerelemhez, erőszakhoz, szomorúsághoz, a mélység megéléséhez - külön zenei motívumok társulnak, amelyek vissza-visszatérnek, és összekötik az előadás egyes részeit. A zene szavak nélkül is képes beszélni az ember állapotáról, az érzésekről. Én ezt úgy képzelem el, mint két egymásnak dőlő oszlopot: egymást tartják, és külön-külön nem tudnának megállni. Remélem, hogy a játékommal én is hozzá tudok tenni ehhez a darabhoz. 

- Ha már a magyar kultúra napja, mit tud adni a kultúra egy ember életében? 

V.H.M.: A kultúra számomra nehezen körülhatárolható fogalom. Kultúra az is, amikor otthon kiég egy villanykörte, és megkérem a szüleimet, hogy cseréljék ki. Vagy amikor ki van kötve az egyik cipőfűzőm, a másik pedig valamiért soha. A legapróbb dolgok is a kultúránk részei. Természetesen meghatározó a történelmünk és a nyelvünk, de minden ilyen részlet azért van, hogy jobban értsük önmagunkat, a kapcsolatainkat, azt, ami velünk történik. Fontos felismerni, hogy minden pillanatunk kultúra, és rajtunk múlik, milyen minőségben éljük meg őket. Egy kulturális esemény pedig éppen abban segíthet, hogy ezekre a pillanatokra magyarázatot adjon. Rengetegen bolyonganak válaszok nélkül a saját életükben, és ha veszik a fáradtságot, hogy elmélyüljenek egy zenei, színházi vagy filmes élményben, sokszor a legváratlanabb helyeken találják meg a kérdéseikre adott válaszokat. 

K.E.