Fák, virágok, gyermekek
Mottó: zöld ruhájától búcsúzik a nyár, őszre pirosat varrat. Szobája ablakából figyelte a tér fáit. Mekkorára nőttek az évek során! És mennyi százszorszép a fűben! Fehér fejecskéjükkel mintha mosolyogva integetnének felé. Vagy csak ő mosolyog szépségük láttán? Érdekes, régebben, fiatalon nem is a fákat, virágokat figyelte, hanem a mögötte elterülő játszóteret és benne gyermekei önfeledt játszadozásait. Mintha csak tegnap lett volna… Felnőttek, elkerültek. Ma már, ha ritkábban is, de unokáinak lett kedvenc helyük. Kedvenc fája épp ablaka előtt nőtt olyan terebélyesre, hogy betöltötte dús lombozatával egész látóterét.
Nem tudtak elbújni egymás elől. Ahányszor kinézett ablakából, köszöntötte a fa, ő meg csodálta évszakos átváltozásait. Csörgőfa a neve. Közel ötven éve, amióta itt lakott, ez a fa minden örömének és gondjának tanúja volt. Együtt nőtt, változott vele. Mennyit tudna mesélni! Helyette ő emlékezik. Amióta anyja nem él, lányai messzire kerültek, barátnői elmaradoztak, így a fának mesélt. Barátja, titkos tanácsadója lett. A tavaszt is fája virágba borulása hozta el neki. Hitet adott, erőt egy új évkezdéshez. Emlékeztette zsenge gyermekkorára, nagyapja kertjének eperfájára, aminek legmagasabb ágán ülve torkaszakadtából énekelt, hogy az utcán elmenők felfigyeljenek hangjára. A fa talán májusban a legszebb tányérnyi sárga virágaival, akár a mimózafák.
A nyár melege előhozta még zöld, harang alakú csörgőit. A természet kicsiny csodája, ahogy a sok apró virág összefonódva nyárra csörgőkké változott. Lehajló ágaiból csokrot kötött szobáját díszíteni. Ajándék volt a fától. Ha sétája közben alatta megpihent, a hűs lombozat árnyat adott. Ápolta, féltette. Aszályos időben vizet vitt gyökeréhez, a nagyobb zivatarok alatt aggódva nézte gyenge ágait, le ne törjenek. Ahogyan múltak az évek, az élet viharai megtépázták mindkettejüket. A fa sem úszta meg, két oldalága is letört. Őszre a fa vöröses barnává, majd sárgává színesedett. Vagy ekkor volt a legszebb?
Megszáradt csörgői fürtökben zenéltek a szélben. Szerette az őszt, ezt az évszakot, amikor a természet a legváltozatosabb színpompájával búcsúzik, készülve hosszú téli álmára. Szeretett fája is lassan hullajtja megsárgult leveleit. Még akkor is ajándék, amikor sétája nyomán puha avarként zizegve mesél léptei alatt. Régebben, még dolgozó éveiben, hazafele jövet megfigyelte, milyen sok ablakban, erkélyen lát időseket, és az úton sétálva megállni és csodálni a kisgyerekeket. Már érti a miérteket…
A természet szépsége, a gyerekek tisztasága, hófehér lelkük ad erőt, energiát. Ez az őszinte rácsodálkozás a szépre, legmélyebb vágy a tökéletességre, amit úgy hívnak: életszeretet. Néztél már gyerek szemébe - villant be egy Rónay versgondolat: „Indulj el, keress egy gyermeket és kérd meg, hogy szemébe nézhess, sokáig, addig, míg eggyé nem lesz a két szem. Egy szem, ami maga a tisztaság, s ártatlan íriszén egy másik szem. Láttad szeme tükrében saját arcodat? „ Állt ablaka előtt, nézte a fát, és úgy érezte, most az üzen neki. Mintha azt sugallná, most jön a tél, én nagyot pihenek, de hosszú álmom után újjáéledek. Virágzom a te örömödre is.
Gál T Olgi