Mindig azt nézte, mi a TVK érdeke

Családja körében ünnepelte 80. születésnapját szeptember 9-én Várhegyi Miklós. A jeles alkalom kapcsán telefonon kerestük fel a Tiszai Vegyi Kombinát egykori elnök-vezérigazgatóját, aki visszaidézte karrierjének állomásait, sikerélményeit és csalódásait, de megosztotta velünk azt is, mivel tölti ki napjait. - Milyen érzéssel fogadta az érdeklődésünket? - Óriási megtiszteltetésnek érzem, mert nem számítottam arra, hogy a családomon kívül bármiféle megemlékezés születik a 80. születésnapom alkalmából. Köszönöm szépen a lehetőséget, és hallgatom!

- Hol született? 

- Rákosszentmihályon, ami napjainkban Budapest XVI. kerülete. Majd kétéves koromban Miskolcra költöztünk, és a gyermekkorom nagy részét ott töltöttem. 

- Milyen családból való? 

- Ez egy szomorú része a történetemnek. Értelmiségi családból származom, a szüleim tanárok voltak, és a családunkat 1952-ben deportálták a Hortobágyra, ahol a szüleim nádaratással, valamint birkagondozással foglalkoztak. Én már elég korán elkerültem onnan, mert szerető nagybátyám kihozott minket, gyermekeket. Nem vették hasznunkat, úgyhogy könnyen elengedtek. 1953-ban újra egyesült a család. Két nővérem volt, legkisebb gyermekként nyilván kényeztettek. A szüleim példáját mindig szem előtt tartottam, mert becsületesen dolgoztak, és mindig arra törekedtek, hogy a családnak jó legyen. Egyébként vallásos emberek voltak. Én nem vagyok vallásgyakorló, csak tisztelem az őseim hitét. Noha értelmiségi szülők gyermekeként kezdettől fogva elég sok tudást szereztem, a fegyelem nem igazán volt erős oldalam.

- Hol végezte az alap- és középfokú tanulmányait?

- Budapesten kezdtem az általános iskolát, amíg a szüleim deportálása tartott, aztán a családegyesítés után Miskolcon, a gyakorlóiskolában folytattam - az ma a Herman Ottó Ginnázium épülete. Utána pedig felső tagozatra a Kossuth utcai 8. sz., kis négy tantermes általános iskolába kerültem, ahová felváltva jártunk délelőtt, délután. Addigra már a fegyelmem is megszilárdult valamennyire. 

- Minek a hatására fordult érdeklődése a kémia felé?

- Villamosmérnöknek készültem, de aztán kiderült, hogy a villamosipari technikum felvételi követelményei között szerepel a szabadkézi rajz, ami nem volt erősségem. A vegyipari technikumba pedig rajzkészség nélkül is felvettek, így lettem vegyész.

- Majd Bakuban, a kőolaj- és vegyipari egyetemen tanult tovább. Miért nem itthon? 

- Mivel a külföldi ösztöndíjak esetében már februárban megtartották a felvételi vizsgát, a hazai egyetemeken pedig csak júliusban, biztattak minket a tanárok, hogy próbáljuk meg, szerezzünk egy kis vizsgarutint. Jelentkeztem, megjelöltem a petrolkémia szakot, és sikeres vizsgát tettem. Így vezetett utam 1965-ben a távoli Bakuba, amiről akkoriban annyit sem tudtam, merre van

. - Miként összegezné a Bakuban töltött időszakát? 

- Mi hatan voltunk ott az első magyar garnitúra. Az egyetemen egy nemzetiségileg, nyelvileg, vallásilag és kulturálisan igen sokszínű társaságba kerültem: német, vietnámi, afrikai, és 

- Baku akkori, meglehetősen vegyes lakosságából eredően - orosz, örmény, grúz, zsidó, valamint üzbég hallgatótársaim is voltak. Hadd dicsekedjek azzal, hogy egyetemi társunk volt Angola néhai elnöke, José Eduardo dos Santos, akivel akkoriban együtt futballoztunk. Különben nagyon gyorsan behoztam az orosz nyelvi lemaradásomat, és viszonylag könnyen mentek a tanulmányok is. Öt éven át úgy éltem, hogy mindig tudtam, mi a következő feladat: miből kell felkészülni, miből kell vizsgázni. Majd egyszer csak ott álltam vegyészmérnöki diplomával a zsebemben, elkezdődött a nagybetűs élet, és fogalmam sem volt, milyen lesz.

- Hogyan került a TVK-hoz?

- A minisztériumból - ahonnan az ösztöndíjamat folyósították -, azt mondták, senkinek nem fognak állást keresni, mindenki maga építsen kapcsolatokat. A szakmámból adódóan egyenes út vezetett volna Százhalombattára, a nagy kőolaj-finomítóhoz, viszont közben elkezdődött egy nagy beruházás a TVK-nál: az Olefin-program. És mivel Leninváros sokkal közelebb volt Miskolchoz, inkább a TVK-hoz jelentkeztem. 1970-ben, műszakos üzemmérnökként kezdtem a pályámat a cégnél, azaz 12-24 órás műszakokban dolgoztam három éven át. 

- Abból a munkakörből pedig mintaszerűen járta végig a ranglétrát a vállalatnál. 1973-tól főművezető az Olefingyár beruházási- és üzembehelyezési munkálataiban, 1978-tól a petrolkémiai termékek értékesítési osztályának vezetője, 1984-től anyagellátási főosztályvezető, 1986-tól kereskedelmi igazgató, majd vezérigazgatóhelyettes. 

Két év megszakítás után, 1995-től 1999-ig vezérigazgató, 1995-ben az Igazgatóság elnökhelyettese, majd 1996-tól elnöke. Tudatosan építkezett? - Ha úgy érti könyököltem-e az előrejutásért, akkor a válaszom nem. Egyáltalán nem. Mindig a feladat keresett meg, és mindannyiszor örömmel vállaltam újat, mert egy idő után unalmassá vált, amit csináltam. 

- Kezdettől fogva tudta, hogy vezetőként is képes helytállni, ha úgy adódik?

- Már az első munkaköröm - a műszakos üzemmérnök - vezetői pozíciót jelentett. Egy csapatnyi ember tartozott a kezem alá, és ez a legcsekélyebb mértékben sem okozott gondot. Sőt, világéletemben csapatember voltam. Mindig úgy éreztem, és most is úgy érzem, megtalálom a hangot az emberekhez.

Ám azt szintén tudom, kinek nem szabad hátat fordítani. Ugyanakkor igen sok olyan munkatárssal is összehozott a sors, akikkel a hitelességük, a tisztességük, valamint az elhivatottságuk okán élmény volt együtt dolgozni: Szénási Tiborral, Sólya Lászlóval, Arany Gusztávval, Török Frigyessel, Kelemen Lajossal, Magyar Lajossal, Kiss II. és Kiss III. Lacival, Sebestyén Lacival, Bíró Lacival. És elnézést kérek mindazoktól, akiket kihagytam a felsorolásból, noha ott lenne a helyük! De a TVK világán kívül is vannak példaképeim: dr. Zabos Géza, Dr. Márkus Gábor, Péter Attila, Varga Koritár László, Zajácz Tamás, Rakusz Éva, Lengyel László, és hát a beszélgetőtársam édesapja, Ördögh Pista.

- Vezérigazgatóként megesett, hogy nagy horderejű döntések előtt elfogta a bizonytalanság, esetleg a félelem? 

- Persze, folyamatosan adódtak ilyen helyzetek. Miután vezérigazgató lettem, még inkább alkalmam nyílt megfigyelni az emberi természetet. Főleg döntéshelyzetekben, amikor sajnos elég sok munkatársam nem a saját álláspontját adta elő, hanem amiről azt feltételezte: az én véleményem.

Ezért szoktam mondani, hogy a vezérigazgató mindig magányos. Sokat mérlegeltem, töprengtem, tépelődtem - még a nap végén, otthon is - a problémákon, mert mindig azt néztem, mi áll a TVK érdekében. Ugyanakkor szerettem vezetni a céget, és óriási változásokat hozott a TVK életében az a néhány év, mialatt vezérigazgató voltam. Tudom, hogy népszerűtlen döntéseket is hoztam, de azokat szintén vállalom. Bár nem mintha lehetne változtatni rajtuk. - Részletezné az említett változásokat? - Mindenekelőtt megszabadultunk olyan vezetőktől, akik inkább hátramozdítók voltak, majd átszerveztük a TVK-t, mert akkoriban még egy afféle szocialista típusú nagyvállalatként működött: a bölcsődétől kezdve a kantinig mindent üzemeltetett. 

Ezt követően előkészítettük és lebonyolítottuk a hazai tőzsdére menetelt, megtörtént a külföldi terjeszkedés, 1995-ben megvalósult az akkor 21 éves Olefingyár átgondolt, szervezett rekonstrukciója, létesültek új gyárak, hazai és nemzetközi elismerésekkel gyarapodott a cég. 

A kilencvenes évek végén elindult az InterPici szolgáltatás Miskolcra, azaz megszületett a közvetlen kapcsolat az InterCity vonatokhoz, ami könnyen elérhetővé tette a helyi lakosok számára Budapestet, Debrecent, Nyíregyházát. Új logót kapott a TVK, felépült a Laza Pláza, a jelentős fejlesztések révén országos hírűvé vált a szabadidőközpont.

A céges részvényekből megvalósult a gyógy- és strandfürdő, újjászületett a sportkomplexum, továbbá bevezettük a cég közreműködését a kultúra és a sport - Miskolci Nemzeti Színház, Tavaszi Fesztivál, Triatlon Nagyhét, Triatlon Világkupa - támogatásában, mert úgy éreztem: egy olyan jelentős gazdasági szereplőnek, mint amilyen akkoriban a TVK volt, társadalmi felelősséget is vállalnia kell.

- Mennyit dolgozott naponta? 

- Tulajdonképpen az alvásidőt leszámítva egész nap. Azért sportoltam is sokat: görkorcsolyáztam a városban, jégkorcsolyáztam a szabadidőközpontban. És amíg a lányomat nem hordtam a buszhoz, szerettem gyalog menni a TVK-ra. Az egy 25 perces séta volt, mialatt megterveztem a napomat. Aztán vagy úgy alakult, vagy nem.

- A gyermekei hány évesek, hol élnek? Hány unokája van? 

- A két fiam informatikus. Miklós 58 éves, Luxemburgban él, három gyermeke van. Csaba 53 éves, Budapesten él, két gyermeke van. Dóri pedig 44 éves, szintén itt, Budapesten él, és olasz nyelvtudása révén egy olasz cégnél dolgozik. Az unokáim nagyok már, mindannyian hamarosan elindulnak a saját útjukon. Sok nyelven beszélnek. A legidősebb unokámmal még hadd dicsekedjek: Dél-Koreában járt egyetemre, most pedig Kínában fejezi be a tanulmányait. Ő 28 éves. 

- Ön mely idegen nyelveket beszéli még az orosz mellett? 

- A németet, az angolt és az olaszt. A németet és az angolt a TVK-nál töltött időszakom folyamán sajátítottam el, az olaszt pedig 1992 és 1994 között Triesztben, ahol az elsősorban nemzetközi szállítmányozással és vegyiáru kereskedelemmel foglalkozó cég, az Interservice Trieste Srl. elnök-vezérigazgatója voltam.

- Milyen előzmények után távozott a TVKtól? 

- Egy nemzetközi gazdasági válság következményeként a nem szakmai befektetők elkezdték olcsón eldobálni a TVK-részvényeket. Ennek eredményeként pedig a külföldi karvalytőke szerezte meg a többi tulajdonoséhoz képest legnagyobb részesedést a cégben. A külföldi karvalytőke pedig további fejlesztések megvalósítása helyett a vállalat szétdarabolása és részletekben történő eladása mellett döntött, mert csak azt nézte, miként lehet a legtöbb pénzt kipréselni belőle. Ehhez nem voltam partner, úgyhogy 1999 áprilisában másodszor is otthagytam a szeretett TVK-t. 

Óriási csalódással és „szívfájdalommal", mert meghiúsultak a nagyszabású terveink, köztük a cég részvényeinek bevezetése a New York-i tőzsdére. 1999 őszén kerültem a Pannonplasthoz, ahol általános vezérigazgató-helyettes voltam a legendás Dr. Fehér Erzsébet mellett. 2003-ban ott is tulajdonosváltás történt, ezért onnantól fogva már nem volt maradásom. Aztán néhány évig - szabadúszóként - szívesen foglalkoztam környezetvédelmi projektekkel. 

Ezek ugyan nem eredményeztek maradandó alkotásokat, ám lekötötték a szakmai energiáimat és az időmet. Majd kaptam egy ajánlatot az energiaiparból: elszegődtem vezérigazgató-helyettesnek a Vértesi Erőműhöz, ami az akkor 60 éves technológiájával minden volt, csak nem korszerű és nem gazdaságos. Ezt elég hamar átláttam. Mondjuk jól is néztem volna ki, ha nem látom át akkora szakmai múlttal és tapasztalattal a hátam mögött. Mindenesetre tettem, amit tenni lehetett, aztán négy év múlva nyugdíjba mentem. Arra azért még szintén büszke vagyok, hogy 1997-től 2005-ig a Magyar Vegyipari Szövetség elnöke voltam, ezáltal a honi vegyipar egészére ráláttam, aminek sajnos ma már csak a romjai vannak meg.

- Hogyan telnek a napjai?

- Öregesen, de szerencsére egészségesen. Nagyon szeretek főzni, intézem a bevásárlást, olvasok, rejtvényt fejtek, nyelvet tanulok, és figyelemmel kísérem Tiszaújváros életét. Tévéadásban láttam, milyen szép, milyen zöld, milyen virágos. Őszinte szívvel szurkolok, hogy jövője kiegyensúlyozott legyen, mert most is a szívem csücske.

- Elégedett a karrierútjával, és csinált volna másként valamit?

- Nagyok sok mindent kellett volna másként csinálnom. De igen, elégedett vagyok a szakmai pályámmal, mert úgy érzem, az érdemeimhez képest többet, azaz mindent megkaptam. 

- Tehát boldog ember. 

- Igen, azonban a világ egyes dolgai aggasztanak. Különösen a szomszédunkban zajló háború érint érzékenyen, de a Közel- Keleten zajló eseményeknek sem örülök. Úgyhogy sajnos van, ami beárnyékolja az elégedettségemet és a boldogságomat, mert noha a világ sorsán változtatni nincs erőnk, aggódni kötelességünk. 

Ördögh István