Hegyek nélkül nem élünk

Kollár Lajos hegymászó és expedícióvezető engedett bepillantást a csúcsok és a sarki jégmezők világába az Ötórai tea rendezvénysorozat vendégeként október 29-én. Előadásának nyitógondolatai előtt lapunknak is nyilatkozott a „Magyarok a világ nyolcezresein" expedíciósorozat társalapító-vezetője, aki 2001-ben két társával, Tarjányi Istvánnal és Kiss Csabával teljesítette az első magyar transzgrönlandi expedíciót.

- Érzésem szerint a mai „Ötórai tea" egy meglehetősen sokoldalú előadást ígér az érdeklődőknek. Hogyan foglalná össze az előzményeit és a tartalmát mindazoknak, akik ma nincsenek itt?

-A „Magyarok a világ nyolcezresein" nem csupán egy olyan Himalája-expedíciósorozatot foglalt magában, amely azt tűzte ki célul, hogy a Föld mind a 14 nyolcezer méternél magasabb hegycsúcsára feljusson magyar hegymászó: része volt az alpintechnika, az utazásszervezés, az expedíciók vezetése és még sok minden más is. Viszont a fő tevékenység 2013-ig, a Kancsendzönga-expedícióig majdnem kizárólag az expedíciókat és az expedíciók köré szervezett ismeretterjesztő rendszer - filmvetítések, közönségtalálkozók - működtetését jelentette. Valamikor 2010-ben, kitűnő barátaimmal, Erőss Zsolttal és Mécs Lászlóval létrehoztuk a rendhagyó földrajzórákat, amelyekből pontosan tíz van. Zsolt és Kiss Péter halála, azaz 2013 után öt vagy hat még született, sőt, egy még tavaly is, amely a hegyekben található függő és pilléres hidakról szól.

Szóval, a mai alkalom első részét az első rendhagyó földrajzóránk, „A hegyek szerepe életünkben" című tölti majd ki, üzenetének fontosságát pedig az adja, hogy hazánk földrajzi adottságaiból eredően sokan el sem tudják képzelni, milyen sok tekintetben van közünk nekünk, magyaroknak is a hegyekhez, történelmi, filozófiai, vallási, művészeti és irodalmi szálon egyaránt. Az ember a hegyek nélkül nem él és nem létezik. 

Még a picike Magyarországon sem, ahol éppenséggel csak 1014 méter a legnagyobb kiemelkedés. Hiszen a vizeink, amit iszunk, amiben fürdünk, amivel öntözünk, mind valamilyen hegyből jönnek, a gravitáció segítségével. De szó esik majd egy másmilyen „szintről" is: Ararát, Sion hegye, Olajfák hegye. 

Minderről egy szűk óra folyamán mesélek majd a program első részében, a második blokkban pedig egy régi álmom - hogy valamilyen módon elkerüljek sarkvidékre - megvalósulásának élményeiről, filmvetítés kíséretében. Visszatekintünk majd 1997-be, amikor Tarjányi Pista barátommal létrehoztuk az első magyar Grönland-expedíciót, hogy saját erőből átsíeljük egy-másfél hónap alatt a grönlandi jégmezőt. Viszont ez akkor, '97-ben, a rossz időjárás miatt meghiúsult. Majdnem otthagytuk a fogunkat, alig tudtunk lemenekülni a jégről. De aztán összeszedtük magunkat, és 2001-ben már hárman, Kiss Csabával kiegészülve egy zseniális sikersorozat eredményeként 30 nap alatt sikerült átcsusszannunk a világ legnagyobb, Magyarország területének több mint huszonháromszorosát kitevő szigetén, keletről nyugatra, csupán a lábaink erejével. 

-A következő kérdésemnek a transzgrönlandi expedícióhoz kapcsolódó élményeit kellene érintenie, de nem tudok figyelmen kívül hagyni egy számomra érdekes tényt: közel négy évtizeden át főügyelőként dolgozott az egyik nagy múltú fővárosi színházban. Hogyan fért meg egymás mellett a hétköznapokban másodperces pontossággal tevékenykedő színházszakmai énje és a természetnek kiszolgáltatott expedícióvezetői énje?

 - Mint kiderült, rokonszakmákat gyakoroltam. Kezdetben én sem gondoltam volna, de érdekes módon nagyon sok helyen hasonlít az előadás-vezetés és az expedícióvezetés. Nagyon sokat profitáltam a színház világából az expedíciózáshoz, és azt gondolom, fordítva is így volt: a színészeim szintén gyarapodtak azáltal, hogy expedícióztam. Továbbá a hegymászók is profitáltak abból, hogy én színházaztam. Válaszul arra a hatrészes, szerintem szégyenteljes, bődületesen rossz dokumentumfilm-sorozatra, amely a közelmúltban volt látható az egyik kereskedelmi TV-csatorna műsorán, tavaly csináltam egy szintén hat részből álló előadássorozatot Egerben, A magyar Himalája expedíciók érdekes arcai címmel. 

Mindegyik részt én szerveztem, magam állítottam ös- sze az anyagot, minden alkalommal vendégem volt egy hegymászótársam - elsőként Mécs Laci barátom - és egy olyan közismert, nem hegymászó személy, aki igazán jól ismer és támogatott bennünket az expedícióink során. Eperjes Károly volt az első előadásomon, a továbbiakban dr. Juhász Árpád geológus kétszer, őt követte Hirtling Pista, Kaszás Gergő, és mások. Noha inkább anekdotáztunk mindig, abszolút a Himalájáról és a Karakorumról szólt az egész sorozat, valamint arról, hogyan élték meg itthon az expedícióinkat és drukkoltak nekünk például a színházművészet kiemelkedő alakjai. Sajnos Bubik Pista és Kaszás Attila már nem lehettek velünk. Ők elképesztően nagy drukkereink voltak. 

- Három héttel ezelőtt tartották meg ismét a hazai hegymászó közösség hagyományos őszi emléktúráját és találkozóját a Kékestetőn, ahol a csúcskőnél ezúttal is méltatta Erőss Zsolt és Kiss Péter szakmai és emberi nagyságát. Hogyan lehet feldolgozni a hegymászótársak elvesztését, majd újabb expedíciókra vállalkozni? 

- Nem ennyire tragikus a feldolgozás, és ezt a kívülállók közül nagyon kevesen értik. Részvétlennek, tiszteletlennek, sprődlelkűnek titulálják azokat az embereket, akik erről normálisan beszélnek, és tudnak lépni egyet tovább. Mert ez nem tüdőszarkóma, ez nem csontrák. Az efféle haláleset egy életforma-követésből adódó, ismert, de nem várt következmény. Amikor bekövetkezik, egyrészt tudomásul vesszük, hogy ez benne van a pakliban, de természetesen minden eset feldolgozást igényel. Tehát nem megyünk el emellett, de másképp gondolkodunk egy társunk elvesztéséről, mint a kívülállók, akik azt mondják: „Jézus Mária, hát gyereke van, családja van, és ilyen dologra adta a fejét!" Hát igen, ilyenre.

Az égegyvilágon semmi probléma nincs ezzel. A kívülálló meg ne adja hegymászásra a fejét, ha nem akarja. Az az ő dolga. Egyetlen hegymászót sem fog eltántorítani, ha valakik nyafognak egy kicsikét, mondván: családos embereknek nem illik ilyesmire vállalkozni. Egy cél elérésében - jelen esetben egy expedíció teljesítésében - időnként a kockázat is benne van sajnos. Valakinek kevésbé, valakinek jobban. 

És bizony előfordul baleset, haláleset. Mi nagyon el voltunk kényeztetve, mert 2002-től egészen 2009-ig még csak egy sérülést sem szereztünk. Pedig minden évben volt expedíciónk, nem is akármilyen. Aztán be-becsúszott. Szóval föl lehet ezt dolgozni, de persze mindig szomorú az ember, ha egy olyan helyzethez ér. Viszont ebből a hangulatból ki kell lépnie, mert nem tehet mást. 

Nagyon sokszor előfordul a hegymászásban meg sok minden másban is, hogy ha az ember nem tehet mást, a megoldásra kell törekednie, és annak érdekében megtenni a következő lépéseket. Hiszen ha nem tudod föltámasztani a társadat, vagy nem tudod utólag semmissé tenni azt az egyéb nyomasztó történést, ami mögötted van, akkor a következményt kell feldolgozni. Azt gondolom, ez egy teljesen normális rendszer. Ördögh István