„Nem meghalni féltem, hanem élni”

Képzeljenek el egy 10 éves védtelen kislányt. Egy gyereket, aki azt érzi, nem szeretik. Akire nem figyelnek eléggé otthon, keresi önmagát és csak arra vágyik, hogy szeressék. Aztán rossz társaságba keveredik, először alkoholhoz, majd droghoz nyúl, teszi mindezt 10 évesen. Ezekkel a szerekkel sikerül neki elszakadni abból a nyomasztó valóságból, ami az ő élete. Sarlós Dóra ma már 18 éves, lassan két éve nem nyúlt kábítószerhez. Ő is mesélt múltjáról a Tiszaújvárosi Kábítószerügyi Egyeztető Fórum előadásán, előtte pedig lapunknak is nyilatkozott. 

- Miért nyúltál először kábítószerhez?

- 10 évesen kezdődött a szerhasználatom rossz baráti társasággal, rossz családi háttérrel. A lakótelepen először ivással kezdődött, aztán eszkalálódott a helyzet, hamar elkezdtem fogyasztani a szintetikus kábítószereket. - Könnyű volt ennyi idősen hozzájutni ezekhez?

- A megfelelő helyen igen. Meglepő, de egyébként nagyon sok iskolában sokkal könnyebb hozzájutni, mint esetleg az utcán. 

- Honnan szereztél pénzt arra, hogy ennyi szert vegyél? 

- Loptam, csaltam, hazudtam - van ez a mottó a drogosok között. Bulikból loptunk, innen-onnan, ahol éppen találtunk. Pénzzé tettünk mindent, amit lehetett, na meg nyilván kábítószerrel is ügyködtünk. Csak az volt a lényeg, hogy legyen, de mindig megoldottuk. 

- Milyen érzéseket hozott, amikor először kipróbáltad?

- Nyugalmat, megkönnyebbülést éreztem, kicsit elmenekültem a valóságom elől, amivel ennyi idősen nehezen tudtam egyedül szembe nézni. Ez volt az oka annak is, hogy utána bele is csúsztam, elég rendesen.

- Amikor kijózanodtál, olyankor mit éreztél?

- Düh, harag, kényszer, tehetetlenség. Bár az igazat megvallva egy idő után nem sokáig voltam már tiszta állapotban, tehát a szerhasználatom nagyon gyorsan lett majdnem mindennapos, sőt, hamar mindennapos lett. Úgyhogy igazából nem sokszor tapasztaltam ezt a kitisztult érzést. 

- Jártál akkor iskolába? A barátok, a környezet észrevette rajtad?

- Nem, az iskolából kiestem. Nyilván először magántanrendes lettem, mivel kötelező lett volna suliba járnom, magántanrenddel oldottam meg azt, hogy tudjak lógni a suliból. Utána pedig, amikor már nem voltam tanköteles, akkor csak szimplán nem láttam el ezt a fajta kötelezettségemet. A barátaim elhagytak, nem tudtak azonosulni azzal, amit én akkor képviseltem, és olyan emberekkel kezdtem el körbevenni magam, akik hasonló dolgok iránt érdeklődtek, mint én.

- Mik voltak az első olyan tünetek, amikor azt érezted, hogy most már nagy a baj? 

- Amikor már senki nem volt mellettem, sem a családom, és már a drogos barátaim sem. Amikor már az egész életemet csak a kábítószer köré formáltam, nem szólt semmiről az életem. Minden napom csak arról szólt, hogy szívjak, sírjak, szívjak… és már ezt is egyedül csináltam. Amikor már nem voltak céljaim, amikor már a rendőrségi ügyig fajult majdnem a dolog, amikor már szöktem. Ezek után egy kényszerhelyzetből kerültem a rehabilitációs intézetbe.

- Egészségügyileg mit okozott ez nálad akkor?

- Most mondhatnám, hogy majdnem veseelégtelenséget és nagyon súlyos fogyást, de inkább a mentális egészségemet mondanám, mert az sokkal jobban romlott. Nyilván a fizikai létem sem volt a legjobb, nem is sokat mozdultam ki, mert csak egy adott helyen használtam általában. De tartósan romlott minden. 

- Mentálisan hova sodort ez téged?

- Kiégettséghez. Teljesen ki voltam égve, üres voltam. Már tényleg nem számított semmi. Féltem attól, hogy éljek. Nem meghalni féltem, hanem élni.

- Milyen volt az, amikor ráléptél a gyógyulás útjára? 

- Először egyáltalán nem voltam motivált arra, hogy változzak. Az első két hetem, amíg aktívan elvonás alatt voltam, talán az volt a legrosszabb része a tisztulásomnak. Amint viszont láttam a többieken, akik már több ideje tiszták voltak, hogy ők is boldogok, mosolyognak drog nélkül és van egy közösség, aki megért és tudja, hogy mi az, amin végigmegyek, akkor ennek a közösségnek ott tartott az ereje. Nem azt mondom, hogy egyszerű volt felépülni, mert nagyon nem, rengeteg mentális munkát igényelt, családilag és egyénileg is. Ez egy folyamatos munka marad életem végéig, mert a függőség nem múlik el, csak vagy használok szert, vagy nem. Azt gondolom azonban, hogy megéri az út, és nem lehetetlen, viszont tényleg sok energia.

- Voltak elvonási tüneteid? 

- Igen, bár nyilván ez attól is függ, hogy milyen kábítószerről jön le az illető. Én a végén már ketamint használtam, az egy lónyugtató, azt mindenféle mennyiségben. Ez disszociatív állapotba tesz, az utolsó másfél-két évem azt mondhatni így telt el. Az elvonás nem volt valami kellemes, fejfájás, hányás, álmatlanság, izomrángás, láz és társai.

- Mióta nem nyúltál semmilyen szerhez, és hogy érzed magad azóta?

- Pont a mai napon vagyok 21 hónapos, úgyhogy már lassan két éve. Nagyon örülök, hogy megtanultam élni enélkül, szóval nekem ez egy elképesztő nagy siker. Azt viszont nagyon nehéz látni, hogy akikkel én együtt épültem, közülük nem mindenki marad meg, de sajnos ennek ez a velejárója, mert nem mindenki dönt emellett az út mellett. Én viszont tele vagyok célokkal, dolgozom az életemen és azt gondolom, hogy nagyon jó életet sikerült felépítenem ez alatt az idő alatt is, és még nagyon hosszú út vár. 

venna