Függetlenül, szabadon, őszintén

A Loupe színházi társulás Árvák című előadása nyitotta meg az idei Színház Határok Nélkül programsorozatot. A 2023-ban alakult független színház művészeit, Lovas Rozit, Molnár Áront és Lengyel Tamást telt ház és óriási vastaps fogadta. Az előadás után a három színésszel készítettünk interjút, mesterségükről, közéleti szerepvállalásukról. 

- 2023-ban elhatároztátok, hogy színházat csináltok. Állami támogatás és pályázati pénzek nélkül működtetitek két éve, mégis nagyon megy a szekér. Hogy csináljátok?

- M. Á.: A Loupe színházi társulás egy olyan színház, ami az államtól teljesen független, ezért egy csomó olyan keretből kitekintő gesztust szeretnénk csinálni, ami nem szokványos a színházban. Ilyen például az, amikor az előadás végén megállítjuk a tapsrendet, kiállunk a közönség elé, és mint egy modernkori Puck monológ, felszólítjuk a nézőket, hogy ha van kedvük, akkor tudnak velünk fotózkodni, beszélgetni és elmondjuk, hogyan működünk, a nézők visszajelzést is adnak, és ez a legnagyobb muníció, amit kaphatunk. Ilyenkor nem csak a nézőinkké, hanem a szövetségeseinkké válnak egy olyan különös kalandban, amiben tényleg az a feltételezés, hogy a szabad és független művészetnek van létjogosultsága az országban. 

- L. T.: Nem véletlenül alakult így, de szeretnénk ezt a szabadságot és ezt a függetlenséget meg is őrizni. Az egyik legnagyobb büszkeségünk szerintem az, hogy ilyen feltételek mellett, vagy egy ilyen korban ez sikerült, nem csak, hogy életben maradnunk, hanem annyi izgalmas dolgot csinálunk, és még jól is érezzük magunkat benne, azt csináljuk, amiben hiszünk. 

- Nehéznek érzitek ezt a kort?

 - M. Á.: Nehéz, persze, rajtunk kívül senki más nem tudja ezt megcsinálni, ez az igazság, és ez nem nagyképűség, hanem inkább a helyzet csúfossága. Szerintem azt mindenki tudja, akit egy picit érdekel, hogy a független színházak milyen helyzetben vannak, vagy akik függetlennek mondják magukat, de nyilván függnek mégis csak mindenféle központi támogatástól, azok mennyire vannak kiszolgáltatva, hogy ez mennyire szól bele a műsorpolitikába, hogy milyen emberekkel dolgoznak, milyen darabokat választanak, mennyi a lehetőségük, vagy mennyi a szabadságuk. Szóval ezt is lehetne hosszan elemezni. Nekünk sikerült egy olyan modellt kialakítanunk viszonylag gyorsan, ami már az elejétől fogva működik és ezt a szabadságot, ezt az autonómiát így tudjuk a leginkább fenntartani, hogyha nem is várunk senkitől semmit. 

- L. T.: A független színházak támogatása az utóbbi öt évben elapadt, és nem tudni azt, hogy kik döntenek a támogatásról, mik azok a szakmai kritériumok, ami alapján döntenek. Szerintem ahol ez jellemző, az egy nehéz kor. 

- M. Á.: Tomi egy diplomatikus szót használt, elapadt. Igazából megszűnt. Ismerek olyan társulatot, amelyik nemzetközi szinten elismert, külföldön viszik a magyar kultúra hírét, megállás nélkül utazzák be a világot és tíz pályázatból nulla pályázatot nyertek. 

- Nemcsak a színpadon, a közéletben is őszintén kimondjátok, amit gondoltok, beleálltok olyan helyzetekbe, amivel meglehetősen sokan egyetértenek, de csendben vannak. Mindenhol nyitott ajtókkal fogadnak titeket? 

- L. T.: Hát az a szerencse, hogy annyira agilis gárdával dolgozunk együtt, és annyira imádunk színházat csinálni, hogy igazából mindig van egy játszóhely 25-50 kilométerrel arrébb, ahová el lehet menni. Legrosszabb esetben viszünk magunkkal lámpákat, a közönség jön utánunk, és végül is arra jutottunk, hogy ha minden kötél szakad, és esetleg majd nem engednek be sehová, akkor a Tesco parkolóban fogunk cirkuszi sátrat építeni, és a cirkuszi sátorban fogunk játszani. Nyilván egy infrastrukturálisan jól felszerelt épületben sokkal jobb játszani, meg sokkal jobb oda menni, de hát azt látva, hogy követ minket a közönség, megerősít bennünket.

- L. R.: Az emberek nagyon hálásak, hogy gondolkodni hívjuk őket igazából, és hogy egy magas művészi színvonalon olyan dolgokról gondolkodhatnak, ami a saját környezetüket, a saját életüket érinti.

- Nagyon sok közéleti témára érzékenyen reagáltok, és nemcsak hisztek benne, de vállaljátok is a véleményeteket. A színházatok neve Loupe, ami azt jelenti, hogy nagyító. Fontos, hogy mindenkit és mindent érintő ügyeket, problémákat tegyetek direktben a színházi nagyítótok alá?

- M. Á.: Ez egy kulturális hitvallása az egész csapatnak. Azokat a tabukat szeretnénk megpiszkálni, pedzegetni, amik ma az országban vannak. Például a propaganda hatásáról, az előítéletekről és a családon belüli erőszakról. Megállás nélkül játszunk, utazunk telt házak előtt úgy, hogy más színházak, amelyek mondjuk akárcsak 90-150 férőhelyesek, fél-, negyed házzal játszanak.

- L. T.: Hozzáteszem, hogy vannak színházak, amik 3 milliárdos támogatást kapnak, azok mondjuk fél házzal játszanak, de ami fontos, az tényleg ez a fajta visszacsatolása a közönségnek, ez az elképesztő szeretete, amiben fürdünk most már egy éve

 - Volt ebben a mai darabban gazság, igazság, gyermekkori traumák, felnőttkori tragédiák. Nehéz egy ennyire mély két óra után lejönni a színpadról? Nyilván az egy történet, ami akár a sajátunk is lehetne és ti viszitek színre, de figyeltem a tapsnál Rozit, hogy a harmadik, negyedik kiállásnál láttam az arcán az első mosolyt. Nehéz kijönni belőle? 

- L. R.: Hát persze, nehéz, de ezeket nem is lehet máshogy, mint hogy átfolyik az emberen minden egyes alkalommal. Szóval ugyanaz a sztori átmegy rajtam is, mint a közönségen. Nehéz, persze, de ez a színészi munka része, ezek fizikailag, mentálisan, lelkileg is nehéz sztorik, de megadom magamnak ezt a szabadságot, hogy ne csináljak úgy, mint akinek nem esett sehogy. 

- Az is a színészi munka része, amikor a nézőtéren előadás közben megcsörren egyszer- kétszer valakinek a telefonja, amit elfelejtett lehalkítani, és annyira profin, de nem bántóan kiszóltatok az illetőnek, mindezt beleillesztve a darabba és a szövegbe. Mindent hallotok, hogy mi történik lent a nézőtéren? 

-L. R.: Szeretnénk mindenkit biztosítani arról, hogy mindent hallunk, és mindent látunk, mindent, az összes telefont, de még az SMS hangot is, az ébresztőt, a jelzéseket is. Sőt, azt is látom, ha csak felvillantja és megnézi, hogy mennyi az idő. Ilyenkor késeket szurkálnak belénk, nem jó érzés, de ha vannak olyan pillanatok, amikor ez beilleszthető a darabba, akkor ezt szabadon szoktuk alkalmazni.

- L. T.: A cukorkát is halljuk, ma pontosan négy cukorka volt. Ennyit bontottak ki előadás alatt a nézők. -

M. Á.: Nekem szerencsém volt, pont be tudtam illeszteni a monológomba, amikor megcsörrent az egyik néző telefonja a nézőtéren, de azért a Rozi utolsó monológjában, ahol arról beszél, hogy ne adjuk föl az életünket…., na ebben a helyzetben, ha ott megcsörren a telefon…. az sajnos a színházi kultúrában a tiszteletlenség. Reméljük, hogy ezen tudunk majd változtatni, például ezekkel a gesztusokkal.

- Nem külön Rozi, Tamás és Áron riportot terveztünk veletek ma estére, hanem egy hármast, egy közöset, hiszen azt látom, hogy annyira együtt vagytok, olyan szimbiózisban léteztek, mindig, mindenhol egymásra rezegve. Szóval a különültetés ma nem működött volna.

- M. Á.: Igen, nagyon szeretünk együtt lenni. Nagyon fontos a Loupe színházi társulásnál, hogy szeretjük egymást. Ez nagyon sokat számít. Szeretünk együtt lenni színházon kívül is, és ez egy nagyon izgalmas szövetség az ország nagyon érzékeny pillanatában.

- A színház mellett szinte naponta posztoltok rövid videókat politikáról, politikusokról, egyesek mérhetetlen és hirtelen meggazdagodásáról. Szókimondó, bátor posztok. Miért vettétek ezt is a vállatokra? Nyilván az embernek van véleménye, de nem mindenki meri kimondani, mert félti az állását, az egzisztenciáját, az életét. És ti? 

- L. R.: Hát igen! Most már egyre többször van az, hogy megköszönik a közéleti munkánkat.

- M. Á.: A művészetnek ez is többek között a célja, hogy kritikus legyen, hozzátartozik ebben a helyzetben, hogy ezeket vállaljuk. Egyébként, ha megnézünk külföldi példákat, sok helyzetben, mondjuk, aki díjat nyer, az egy lehetőséget kap, vagy lehetőségként tekint rá, hogy a beszédében felhívja a számára fontos ügyekre a figyelmet. Itthon pedig félünk ezekben a dolgokban megnyilvánulni. Holott minden egyes reflektorfény lehetőség arra, hogy egy ügyre ráirányítsuk a figyelmet, és nem csupán fürödni kell benne.

- Nektek mi fontos? Mi az, amiről nektek művészeknek meg kell szólalni? 

- L. R.: Alapvető emberi normákról beszélünk. Szabadságjogokról, egymás tiszteletéről, igazságtalanságokról. Szerintem minden emberi entitásnak a feladata igazából, hogy akkor érezzük jól magunkat, ha szabadok vagyunk, ha szeretnek minket, ha szeretetet kapunk és igazságosan bánnak velünk. Nem olyan nagy dolog ez, csak hozzászoktunk ahhoz, hogy dolgokat nem mondunk ki, azért, mert pártszimpátia alapján dőlnek el fizetések, sorsok, munkahelyek, de ez egy abnormálitás, ez egy hülyeség. Hogyha picit kitekintesz ebből, akkor rájössz, hogy miért ne lehetne más a véleményem, miért ne hívhatnának meg olyan helyekre különbözően gondolkodó embereket, és hogy ez miért függvénye annak, hogy egyébként te meg tudsz élni. Szóval nagyon sok sebből vérzik egy csomó minden. Ahogy sok más emberben, biztos bennem is volt ilyen félelem régebben, de amióta együtt vagyunk és eldobtuk ezeket a kötelékeket, semmi kérdés nincs ezzel kapcsolatban, hogy ezt most kell, vagy nem. Technikai dolgokon szoktunk filózni, hogyan álljunk ki vele, de hogy hogy mondjuk ki a véleményünket, az soha nem okozott hasgörcsöt, és ez csodálatos érzés, de abszolút tudom és látom, és meg is tudom érteni, hogy emberek más helyzetben is vannak, vagy hozzászoktunk ehhez, vagy hogy ez valójában egy felülről jövő rendszerszintű félelemkeltés, amiben az emberek megszokják azt, hogy nem szabad dolgokat mondani, de nem vagyunk nagy forradalmárok, semmi különöset nem mondunk, hanem igazságtalanságokra, hazugságokra hívjuk fel az emberek figyelmét, azt gondolom, hogy ez egy közszereplőnek a feladata. A színháznak alapvetően feladata, hogy a világról gondolkodjanak, és szerintem nem csinálunk mi sem mást. Olyan témákat választunk, ami minket, meg mindenkit érinthetnek.

- Mi zavar, vagy ki zavar titeket ma Magyarországon? - L. T.: Engem alapvetően az zavar a legjobban, hogy az adóforintjainkat nem arra használják fel, hogy ez egy jobb ország legyen. Nekem ez az alapvető problémám, ezzel az egész rendszerre.

- L. R.: Nekem a legérthetetlenebb az, hogy a közszolgáltatások, mint például a médiában, hogy nagyon nagy mértékű az eltolódás egy most hatalmon lévő párt felé. Egy narratíva, egy igazság, és hogy semmi köze a közszolgáltatáshoz, semmi köze az információátadáshoz és kizárólag egyetlen egy célja van, az hogy a következő választást is a narratívák szerint nyerjék meg. Tehát a konkrét hazugság, és ez az igazságtalanság. Vagy az, hogy nincs állami pénzen történő felelős tájékoztatás. 

- M. Á.: Engem a Fidesz zavar a legjobban. 15 éve működik ez a rendszer. 15 évük volt hogy rendbe hozzák. Teljhatalma volt a Fidesznek, kétharmados felhatalmazással, három éve rendeleti kormányzással, háborús vészhelyzetre hivatkozva, konkrétan bármilyen törvényt egyik napról a másik napra hozhat. Bármilyet. Két Marshall segélynyi pénzt költött el. Egy Marshall segélyből felépült Németország, kettő Marshall segélynyi csomagot költött el a Fidesz úgy, hogy a világ ezer leggazdagabb embere között van egy magyar gázszerelő, miközben 1500 forintért kellene, hogy egyenek az intézetis gyerekek napi ötször. Amikor ezekre nem tekintünk rá, amikor azt mondjuk, hogy mismásolunk, nem! Ez a Fidesz! Két Marshall segélynyi csomagból az oktatást, az egészségügyet, a szociális szférát, mindent helyre lehetett volna hozni. Ez egy olyan virágzó gazdaság lehetne, olyan virágzó kulturális hely. Én imádom az országot. Én patriótának tekintem magam és ezért mérhetetlen csalódás és fájdalom, hogy mit tett ez a rendszer ezzel az országgal. 

berta