Európa egyik legjobbja a TiszaGym

Pazar eredménnyel tért haza Norvégiából a Tiszaújvárosi Gimnasztráda ifjúsági csapata. A múlt hónap közepén 11 ország 1200 tornásza mutatta meg tudását a fjordok országában megrendezett European Gym for Life Challenge elnevezésű versenyen, ahol ezüstéremmel jutalmazták lányaink teljesítményét. A részletekről a TiszaGym vezetőedzőjével, Madár Évával és a csapattól év végén távozó Bodnár Brigittával beszélgettünk. 

- Éva, bánkódsz, hogy nem aranyérem lett? 

- Nem bánkódom, évekkel ezelőtt egy ugyanilyen versenyen már nyertünk egy bronzérmet, úgy vélem szépen, lépcsőfokonként kell megugrani a szinteket. Tisztában vagyok az európai csapatok teljesítményével, akárcsak azzal, mi dominál egy aranyéremhez. Odáig még fejlődnünk kell egy kicsit. Megmondom őszintén, ezüstért mentem. Nyilván mindig a győzelem a cél és a motiváció alapja, de ennél jobb, összetettebb előadást most nem tudtak volna nyújtani a lányok. Ugyanakkor rengeteget dolgoztak az ezüstéremért.

- Mennyit készültetek a bajnokságra? 

- Hónapokon át, váltakozó ütemben, minimum heti két alkalommal edzettünk, olykor pedig beiktattunk felkészítő kurzusokat, táborokat is, hogy a különböző koreográfiákat véglegesíteni tudjuk. Az előadható koreográfiára maximum három perc állt a rendelkezésünkre, melybe a be- és kivonulás ideje is beleszámított. Erre odafigyelve kellett minden olyan technikai elemet - emelést, dobást - beilleszteni a koreográfiába, melyek kifejezetten az erősségeink. Szerencsém van, mert a lányok rendkívüli módon képesek egymásra rezegni, úgyhogy a felkészülés során alig kellett javítani itt-ott. 

- A kiutazás előtt pszichológus is segített nektek. Miben? 

- Fontosnak tartottam, hogy fizikálisan és mentálisan egyaránt a topon legyenek a lányok. Hiszen ha nem tudják oldani azt a nyomást, amit egy ilyen megmérettetés kivált, nem lesz teljes a produkció. A csapatkohéziót és a győzelemre való orientáltságot is igyekeztem erősíteni. Sokat meditáltunk, és sikeresen kezeltük a fáradtságból adódó konfliktusokat. Az utóbbiak csupán apróságok voltak, de ezen a szinten már sokat jelentettek. 

- Nehézségek felmerültek? 

- A bajnokság helyszíne okozott némi nehézséget, ugyanis egy, az Északi-sarkkörön túl fekvő kisvárosban, Bodoban rendezték. Féltem, mennyire fogja mentálisan megbolygatni a lányokat, hogy nem tudnak majd rendesen pihenni, hiszen ott most nem megy le a Nap, folyamatosan világos van. Ezen kívül az időzónát tekintve egy óra pluszban voltunk, ráadásul az itthonihoz képest feleakkora hőmérsékletben. „Bónuszként" pedig a hazaúton tizenkét órát várakoztunk Helsinkiben a repülőtéren. 

- Brigitta, hogyan vágtál neki a versenynek? 

- Nem először vettem részt Európa-bajnokságon, de most is leírhatatlan élmény volt olyan sok ország között egyetlen kis létszámú magyar csapatként bemutatni a tudásunkat, és elhozni egy érmet. Rendkívül vártam, mert ez volt az utolsó nagy versenyem. Ősszel kezdem az egyetemet, emiatt az év végén - 12 esztendő után - búcsúzom a csapattól.

- Mit éreztetek a produkció előtt és annak során? 

- Mielőtt színpadra léptek, csak annyit mondtam a lányoknak, hogy próbálják meg a maximumot hozni. 10-15 méter távolságból az edzők, koreográfusok számára kijelölt helyen nézhettem őket. Nem tudtam kordában tartani az érzelmeket, végigbőgtem a produkciót. Mondogattam is magamban, csak nehogy rám nézzenek a lányok, mert akkor ők is kizökkennek. Óriási büszkeség ilyenkor, hogy Magyarországot és Tiszaújvárost is képviselhetjük - idézi fel Éva. 

- A belépéskor mindig egy hatalmas „sokkot" okoz a megtelt terem és a fények látványa. Amikor pedig elindul a zene, már minden „megszűnik" számunkra, nem figyeljük, hányan ülnek a nézőtéren, vagy azt, hogy hol foglalt helyet a zsűri. Csak egymásra és a zenére összpontosítunk - meséli Brigitta. 

- Már az első dobás után felmorajlott a közönség - tapsoltak, kiabáltak -, ami hatalmas lendületet adott a tánc további részéhez. Nem volt egyszerű, mert nagyon rövid idő alatt kellett mindent megmutatnunk. Különben meglepett, milyen nagyon szerettek minket, hiszen más országok több csapattal szálltak versenybe, és nyilván mindenki a hazájának szurkol. „Idegenekként" és egyetlen magyar csapatként nem számítottunk ekkora lelkesedésre a nézőtéren. 

- Éva, meglep, hogy sírtál, mert nagyon fegyelmezett embernek ismerlek. 

- Ó, én igazán szenzitív vagyok, csak ezt az oldalamat próbálom a háttérbe szorítani, amikor a lányok a színpadon vannak. Bárhol legyünk is, munkálkodnak bennem az érzelmek, hiszen óvodás koruk óta tanítom a lányokat, olyanok ők számomra, mintha a sajátjaim lennének. Szóval egyszerre vagyok érzékeny és következetes. 

- A produkció után rögtön odamentél a lányokhoz? 

- Nem, egy picit később szaladhattam be hozzájuk. Kérdeztem tőlük, hogyan érzik, mert bárhol járunk is, az előadások után rögtön néznek rám, kíváncsiak a véleményemre. Sokszor én vagyok az, aki elégedett, de most mindannyian egyformán éreztünk: remekül sikerült. Nyilván soha semmi nem lesz tökéletes, apró, hajszálnyi hibákat természetesen észreveszek. De nem is kell, hogy kifogástalan legyen egy produkció, hiszen fejlődik az ember folyamatosan. Nagyon büszke vagyok a lányokra, rendkívül szépen használták a térformákat, és igazán ügyesen fordították a javukra a zene adottságait. Remek formában vannak, javítani annyira apróságokon kell csak, hogy elég, ha kétszer átbeszéljük, és minden rendben lesz. 

- Brigitta, mit éreztél, amikor lejöttél a színpadról? 

- Boldog voltam, akárcsak a többiek. Majd meghallgattuk a hivatalos visszajelzést az előadásról, mely szerint 80%-osra sikerült. Akkor egy picit alábbhagyott az örömünk, mert maximalisták vagyunk, és ennek megfelelően az elvesztett 20%-ra összpontosítottunk. Végül megemésztettük az értékelést, és visszatért a jó hangulat. 

- Mindig 100%-ot várnak el maguktól, olyan nincs, hogy 80. Hiába mondom nekik, hogy semmi baj, remek volt - fűzi hozzá Éva. 

- Mi történt az eredményhirdetés után? 

- Ünnepeltünk, rendeztek a versenyzőknek egy kis táncos bulit. Aztán pörgött tovább a következő hét nap. Átálltunk egy másik koreográfiára és egy másik helyszínre a fesztivál alkalmából. Nem volt időnk lazsálni. Végig nagyon feszített tempóval mentünk, a két city performance-fellépés mellett volt még négy, kötelező workshopuk is a lányoknak. Az utolsó két napon jutott időnk egy kis városnézésre, bár előtte is be-becsúsztattunk néhány rövid, szabadtéri programot. 

- Milyen visszajelzéseket kaptatok? 

- Részt vettünk olyan vacsoraesteken, ahol a delegációvezetők és az edzők találkoztak. Mindkét részről nagyon megdicsérték a lányokat, kiemelték, hogy nagyon együtt mozognak, és látják, hogy a megjelenésen, valamint a csapatkohézión túl rendkívül figyelünk a technikai részletekre is. 

- Hogyan tovább? 

- Pihenünk egy ideig, mert most ráfér a lányokra. Augusztus 10-én lesz még egy fellépésünk a városban, szeptemberben pedig indítjuk a tanévet. Jönnek majd az új beiratkozók, és folytatódik az utánpótlás nevelése is. Jövőre rendezik a World Gym for Life Challenge nevű versenyt Lisszabonban, két év múlva pedig EUROGYM fesztivál lesz Pistoiában. Konkrétumokat még nem tudok mondani, reménykedem, hogy mindkettőn részt vehetünk majd. Ez nagyban függ a pénzügyi helyzettől, hiszen egy ilyen út nem olcsó mulatság. De úgy érzem, a város és a Magyar Torna Szövetség egyaránt maximálisan mögöttünk áll. Nem is lehetünk eléggé hálásak ezért. Ezúton is köszönöm az önkormányzatnak, hogy megvalósíthattuk az álmunkat. 

- Brigitta, végleg elengeded a csapatot? 

- Teljesen nem tudnám elengedni, hiszen tizenkét éve az életem része, nagyon szeretem a lányokat és Évit is. Az év végi gála után meglátjuk, hogy később hogyan tudok részt venni a csoport életében. - Én is mondtam neki, hogy noha Budapestre költözik, továbbra is fogom majd a kezét - teszi hozzá Éva. 

- Ha éppen úgy látogat haza, és lesz kedve, jöhet majd velünk felkészítő táborokba vagy fesztiválra. Mert attól, hogy egy másik úton folytatja az életét, még a csapat része marad. 

Ördögh István