A tanítás és a család életének pillérei

 Kiemelkedő oktató-nevelő munkája elismeréseként Apáczai Csere János díjat vehetett át az Eötvös gimnázium egykori idegennyelv tanára, Suba Péterné. Az elismerést az oktatási minisztérium államtitkára az ELTE pedagógiai és pszichológiai karának aulájában adta át ünnepélyes keretek közt június 12-én. A kitüntetettel a Tisza TV stúdiójában beszélgettünk, ennek szerkesztett változatát olvashatják. 

- Több mint 20 évvel ezelőtt ment nyugdíjba, ilyen sok idő után különösen jóleshet, hogy gondolnak az emberre ennyi év távlatából is. Mit érzett, amikor megtudta, hogy kitüntetik? 

- Igen, valóban ez a 21. év, hogy elköszöntem a pedagógusi pályától. Óriási meglepetés volt, hogy felkerestek, hogy egy ilyen díjat fogok kapni. 

Éppen az Eötvös gimnázium pedagógusnapjára voltam hivatalos, amikor megcsörrent a telefonom, a minisztériumból kerestek, hogy nem válaszoltam arra az e-mailre, amelyben Lannert Judit oktatási miniszter meghívott engem pedagógusnapra és a díjátadó ünnepségre. Aztán kiderült, sűrű elnézések közepette, hogy a polgármesteri hivatalba küldték a levelet, ezért én nem tudtam róla, így a telefonban kaptam újra egy meghívást, amit köszönettel elfogadtam. 

A díjra Tiszaújváros polgármestere, dr. Fülöp György terjesztett fel, amit ezúttal is köszönök. Nagyon megható volt az ünnepség, kicsit furán éreztem magam, mert én úgy gondoltam, hogy az aktív pedagógusokat kell doppingolni, segíteni, vagy díjazni. A nyugdíjba vonulásomkor Farkas Zoltán volt a polgármester, akkor megkaptam a Tiszaújváros Közoktatásáért Életmű díjat, de nagy díjakat soha nem kaptam. Nem is vágytam rá, hiszen én tanítani akartam, én azt szerettem. 

A gyerekek és a pedagógus kollégák elismerése az igazi díj egy tanárnak. Amikor egy szülő megdicsér, mert azt mondja, hogy örül, hogy én tanítom vagy tanítottam a gyerekét, vagy amikor kérte valaki, hogy olyan jó lenne, ha én lennék az osztályfőnöke a második gyerekének is, aki majd ide jön a gimnáziumba. Ezek olyan élmények, amiket elraktároz az ember. 

- Mindig is erre a pályára készült? 

- Igen. Egy kis borsodi faluból, Szendrőből származom, ott jártam általános iskolába, majd Miskolcon folytattam középiskolai tanulmányaimat a Zrínyi Ilona leánygimnáziumban, ahonnan a Kossuth Lajos Tudományegyetemre nyertem felvételt orosz-angol tanári szakra. A férjemmel friss diplomásként jöttünk Leninvárosba, sok más pályatársammal együtt. Nagyon fiatal társaság voltunk, a gimnázium tanári karában 37 éves volt a legidősebb pedagógus. 35 évig voltam a pályán, sok szép emlékkel és élménnyel mentem nyugdíjba 21 évvel ezelőtt.

- Vissza tudja idézni, hogy hány osztályközösséget engedett útjára a gimnáziumi évtizedei alatt? 

- Hogy hány osztályban tanítottam, azt nem számoltam össze, de ötnek voltam osztályfőnöke, az biztos. 1970-ben jöttem Leninvárosba, ez volt az első tanévünk, akkor végeztük az egyetemet, 23 évesen, ifjúi hévvel. Gondoltuk, hogy majd mi megmutatjuk, hogyan kell barátságosan, de mégis szigorúan tanítani. Hát, mit mondjak, ez sikerült is, meg nem is, mert az első évek bizony tanulóévek voltak. Az ember megtanulja az egyetemen a tananyagot, a módszertant is, de a katedra egyik oldaláról átkerülni a másikra nem ilyen egyszerű. Júniusban megkaptuk a diplomát, szeptemberben pedig már mi voltunk a pedagógusok. 

- Hogy emlékszik vissza a kezdeti évekre? 

- Amikor idekerültem, akkor egyedüli angoltanár voltam, mert Magyari Árpádné szülési szabadságom volt, tehát egyszem angoltanárként kaptam osztályt, osztályfőnök lettem, miközben én tanítottam az egész iskolában az angolt és a másik szakomat, az oroszt, aztán októberben bejelentkezett a családbővítésünkre egy gyermek érkezése, úgyhogy ez így húzós volt.

- Milyen volt a tantestület, a kollégák?

- Nagyon jó volt. 1963-ban alapították a gimnáziumot, és akkor a frissen végzettek közül verbuválták a tantestületet. Akkor még két osztállyal indították az iskolát, '70-ben is még felfejlődőben volt a gimnázium, és sok házaspár érkezett ide. Jöttek Magyariék, Buzásék, Olaszék, és mi is megérkeztünk. Velük különösen jóban voltunk, és mindig fiatalos, családias jó hangulat volt a tanáriban is. Akkoriban 6 nap volt egy tanítási hét, hétfőtől szombatig minden nap. 

A tanévet mindig almaszedéssel, szüreteléssel kezdtük, vittük mezőgazdasági munkára a gyerekeket, aztán kezdtük a tényleges tanulást, a tanévet. Az évtizedek alatt elnyűttem négy és fél igazgatót, hiszen amikor idejöttem, akkor Bodnár János volt, aztán Molnár Károly, majd Buzás Bálint vagy jó húsz évig, aztán következett a férjem vagy három-négy hónapra átmenetként, majd Vanyó István, és amikor júniusban elmentem nyugdíjba, jött Fülöp György szeptembertől.

- Nehéz szívvel köszönt el?

- Igen is, meg nem is. 35 évig tanítottam. Akkor az életemben a legfontosabb az iskola volt, meg a tanítás. A család persze ott volt, és három gyereket fölneveltünk közben, de tudták, hogy mi az, hogy most ne zavarj, mert most órára készülök, érettségi dolgozatot javítok, és ne nyúlj hozzá, mert azt nem szabad. 35 év után viszont azt mondtam, hogy elköszönök és innentől kezdve csak a család és én, ezt azóta tartom is.

- A Kun Béla gimnázium még az én diákkoromban is egy híresen jó középiskola volt. Jó volt ott tanítani? 

- Igen, ugyanis minden tanár úgy állt a saját tantárgyához, hogy a maximumot adom át a gyerekeknek, akik szerintem nagyon jó képzést kaptak. A gyerekek számára megterhelő is lehetett, amikor reál vagy humán beállítottságtól függetlenül mindenből, magyarból éppúgy mint matekból mindenki nagyon megkövetelte a tananyagot. Én is szigorú tanár hírében álltam. 

- Milyen pedagógus volt Suba tanárnő?

- Akkoriban még köpenyben jártunk iskolába, tanárnőnek és tanár úrnak szólítottak minket a diákok. Mi úgy tanultuk az egyetemen, hogy idegen nyelven kell vezetni a nyelvórát, így amikor bementem a gyerekekhez orosz- és angolórára, ők csak hallgattak, hallgattak, aztán mondták, hát ez így nagyon oké, de akkor ebből még nem sokat értünk, és akkor az ember megtanulta lépcsőzetesen tanítani az ismereteket. Én mindig megköveteltem, hogy a tananyagot megtanulják. Eleinte az orosz volt túlsúlyban, az angol volt az úgynevezett második idegen nyelv. 

Aztán a '89-es, '90-es változás után már kezdett az orosz kihalni az iskolából, és a németet vagy a franciát vették át, az angol pedig első nyelvvé lépett elő, és jött a gondolat, hogy milyen jó lenne ebből nyelvvizsgázni is. Órán meg tudtam őket tanítani, föl tudtam őket hozni arra a szintre, hogy levizsgázzanak. Nem kellett akkoriban különórákra járni. Sok tanítványunk ment tanári pályára. Visszatérve a váltásra, az orosz szakosok angol szakosok lettek, nekik is mi segítettünk a nyelvtanulásban.

- Más volt akkoriban a pedagógusi pálya megítélése, mint ma?

- Igen. Akkoriban a szülő és a tanár egy irányba húzott. A szülő támogatta a tanár munkáját, akkor is, ha szigorú voltam, vagy jobban fegyelmeztem a gyereket, de azt akartam, hogy haladjon, és jó pályát fusson be, ami tulajdonképpen a szülők vágya is volt. Manapság azt hiszem ez nem egészen így van már. Nagyon sok felnőtt gondolja azt, hogy ő bizony jó tanár lenne, vagy hogy ő talán másképp ítél meg egy feleletet, egy dolgozatot, mint ahogy a szaktanár, és ha nem egyezik a két vélemény, akkor már megyek az igazgatóhoz, az ombudsmanhoz panaszra, régen ilyen nem volt. Ezt azért is tudom, mert a lányom is pedagógus Veszprémben. 

- Szeretne még tanítani, ha lenne felkérés?

- Nem, már nem szeretnék. A technika elment mellettem, okostelefon, okos dolgok vannak ma már, én csak az okos gyerekeknél maradtam meg. Szerencsés voltam az osztályokkal, akiket tanítottam, mert valahogy mindig olyan jó társaság jött össze, hogy akartak tanulni, akartak nyelvvizsgázni.

- Használja még az angolt, vagy az oroszt bármire is?

- Igen, ugyanis a 35 év tanítás után azt mondtam, hogy jó, akkor már nem vállalok órát, mert egy tanár csak felelősségteljesen úgy vállalhatja el, hogy akkor biztos, hogy hétfőn, szerdán, vagy pénteken 3-tól 5-ig a tanulóval foglalkozik. Én ezt nem tudtam megígérni, mert azt mondtam, hogy most már a család az első, és ha unokázni kell menni, akkor utazom, és akkor nem vagyok itt. Nyolc unokám van, a legkisebb három éves, a legnagyobb 26. Vannak közülük egyetemen, középiskolában, vannak általános iskolában, mindenki szerteszét, egyedül Péter fiamék maradtak itt a városban. 

- Amikor az unokákkal foglalkozik néha előjön Önből a pedagógus? 

- Igen, annál is inkább, mert megfogadtam, hogy minden unokámat én készítem föl a nyelvvizsgára. A veszprémieket online tanítottam, és ragyogóan megcsinálták, hamarosan jön a másik két unokám, a tiszaújvárosiak. A legkisebb hármat meg nem kell tanítanom, mert ők már harmadik éve Londonban élnek, és ott járnak iskolába. Nekik nem lesz gondjuk az angollal, őket már nem kell tanítanom.

- Pedagógusnapon megdobban még a szíve?

- Igen, de amikor megdobban, és amit megtiszteltetésnek érzek, az az, amikor meghívnak egy-egy érettségi találkozóra a „gyerekek". A múlt héten éppen a 67 éves gyerekeink találkozóján voltunk, szóval most már egyre inkább az 50 éves találkozók jönnek. Amikor idekerültünk '70- ben, akkor korábbi polgármesterünk Bráz György harmadikos volt, már ők is túl vannak az 50 éves érettségi találkozón. Vannak olyan tanítványaink, akiket évtizedekig nem látunk, de azért ha ötévente megszervezik ezeket a találkozókat, akkor azért nincs akkora távolság, tehát tudjuk követni, hogy hogy alakult az életük. Jóleső érzéssel hallgatjuk őket, mert olyan szép történeteket mondanak, hogy mennyire hasznosítják az angolt, milyen jó, hogy szigorú voltam, és ami akkor lehet hogy rosszul esett, azért utólag hálásak. Vannak olyanok, akikkel találkozunk az utcán és széles mosollyal köszöntenek, beszélgetnek, érdeklődnek, de olyan is előfordult, hogy valaki érettségi után nyáron már nem ismert meg. 

- Kívülről, hogy látja a régi iskoláját? 

- Mostanában már ritkábban járok be, mint korábban. Azért csak eltelt húsz év és kicserélődött a tantestület. A régiek közül, akikkel együtt dolgoztam, talán már csak 40 százalék van ott, az újakat meg nem igazán ismerem, csak látásból. A munkájukat értékelni nem tudom, de nagyon sok jó pedagógus van még abban az iskolában, csakúgy, mint régen. Örülök, hogy ott taníthattam, hiszen erre a pályára készültem. Visszatekintve jó volt a pályám és szerencsés voltam a gyerekekkel, mert ügyesek, okosak voltak, akartak tanulni. Persze voltak komiszok is, de hát egy tinédzser milyen legyen? 

-A férjével, Péterrel szokott még sétálgatni egykori munkahelyük, a gimnázium környékén? - Így 80 évesen már nem annyira. Ha autóval elkanyarodunk arra, fölnézünk, hogy ott a legfelső szinten dolgoztam, ott volt a nyelvi szint. A férjem meg a földszint felé tekint, ő ott dolgozott. Azért csak benne van az emberben, mert hát egy életet töltöttünk el itt. Szép élet volt. Valójában két pilléren nyugodott az életem, a tanítás, és a család, azt hiszem, mindkettő sikeres volt. Én boldog embernek érzem magam. 

berta