Fiatalok ünnepi gondolatai

A hagyományokat követve idén is fiatalok a március 15-ei ünnepségek szónokai. A Derkovits Művelődési Központ beszédíró pályázatának első két helyezettje az Eötvös gimnázium diákja. A második helyezett Puskár Anna (12. H) a gimnáziumi ünnepségen, az első helyezést elért Tóth Adrienn (12. B) március 15-én, a Petőfi-szobornál mondhatja el ünnepi gondolatait. 

Félelem helyett felelősség, bátorság, egymásba vetett hit 

Tisztelt Hallgatóság! Kedves Diáktársaim! 

Ma azért gyűltünk össze, hogy felidézzük azt a bátor kiállást, amely 178 évvel ezelőtt, március idusán vette kezdetét. Akkor a fiatalok a Pilvax-kávéházban találkoztak. Nem ünnepelni érkeztek, hanem a szabadságért és egy jobb jövőért küzdöttek - nemcsak önmagukért, hanem az utánuk következő nemzedékekért is. Mi ma nemzeti büszkeséggel állhatunk itt és kijelenthetjük, hogy eleink harca nem volt hiábavaló. Ami számukra egykor elérhetetlennek tűnt, az számunkra mára természetessé vált: álmaik a mi mindennapjaink részévé lettek. 

Tisztelt Jelenlévők! 

Ma egy olyan jelentőségteljes napot ünneplünk, amely nem csupán a történelemkönyvekben, hanem a szívünkben is örökké él. Március 15. nem egy dátum a naptárban. Március 15. gondolat. Egy érzés. Egy közös emlékeztető, amely újra és újra arra ébreszt rá bennünket, hogy a szabadság nem mindig magától értetődő. Minden magyar ember, fiatalok és idősebbek egyaránt megemlékeznek ma, ám azt csak kevesen tudják, valójában mi a jelentősége e napnak, és hogy mi is történt 1848 március tizenötödikén, amely Magyarország történelmének egyik legmeghatározóbb és legjelentőségteljesebb történése. 

A főbb eseményekkel bizonyára mindenki tisztában van. Mindenki hallott már Táncsics Mihályról vagy éppen Petőfi Sándorról és a Nemzeti dalról. De csak kevesen látnak a történések mögé és fedezik fel azok valós jelentőségét. A történelem mindig is arra szolgált, hogy megvizsgáljuk, levonjuk a következtetéseket, hogy tanulhassunk belőle, így a mi életünket megkönnyítsük. Ha a dolgok mélyére ásunk és mindent figyelemmel követünk, rengeteg értékes gondolattal gazdagodhatunk és számtalan dolgot megtanulhatunk a márciusi ifjaktól. Mert aki igazán ismeri a múltat, csak az teheti szebbé a jelent. 1848 tavaszán fiatalemberek mondták ki először hangosan azt, amit sokan csak magukban mertek gondolni. Nem voltak hatalmon, nem volt mögöttük biztos jövő, csak hitük volt - hitük a szavak erejében, az összefogásban és abban, hogy egy nemzet képes saját sorsát alakítani. 

Az ifjúság akkor nem kivárt, cselekedett; nem megoszlott, hanem összefogott. Ez a nap különösen az ifjúság ünnepe, mert a fiatalok mindig azok, akik mernek kételkedni, kérdezni és új utakat keresni. Akik nem fogadják el automatikusan azt, hogy mindig így volt, hisznek abban, hogy másképp lehet jobb. A márciusi ifjak példája azt üzeni: a kor nem akadály, hanem lehetőség, ha bátorsággal és felelősséggel párosul. 

Kedves Ünneplő Közösség! 

A március 15-i események nem csupán politikai változásokhoz vezettek, hanem reprezentálták a nemzeti összetartás erejét is, ezáltal láthatjuk, hogy együtt sokkal több mindenre vagyunk képesek, mint egyedül. Ott születik meg a szabadság, ahol a félelem helyét a felelősség, a bátorság és az egymásba vetett hit veszi át. A forradalom sikere nem egyetlen ember érdeme volt, hanem egy közösségé. Különböző gondolkodású, különböző hátterű emberek álltak egymás mellé egy közös célért, egy szabadabb, igazságosabb országért. Hiszen csak együtt tudunk értéket teremteni, és csak együtt tudjuk továbbadni azt az örökséget, amelyet ránk bíztak. Az is mindenki számára közismert tény, hogy a hazáért és a szabadságért küzdött Buda és Pest ifjúsága március idusán. 

De hogy mi is az a szabadság? A szabadság nem azt jelenti, hogy mindent szabad. A szabadság azt jelenti, hogy merünk felelősséget vállalni egymásért. Hogy nem hagyjuk magukra azt, aki mellettünk áll. Hogy nem a félelem, hanem a bizalom határozza meg a közösségünket. A szabadság a legnagyobb kincs a világon melyért igenis küzdeni kell. Nekünk nem kell már fegyvert ragadnunk és harcolni. Manapság hazaszeretőnek lenni már nem ezt jelenti, hanem azt, hogy méltón emlékezünk meg nagyszerű elődeinkről, és büszkeséggel csordultig telt szívvel jelentjük ki, hogy magyarok vagyunk! 

Tisztelt Tanáraim! Kedves Diáktársaim! 

Mindenki számára példaértékűen szolgálhatnak e nap történései és azok a nagyszerű emberek, akik saját életüket nem féltve készek voltak feláldozni magukat a szabadságért. Ezekről hősökről minden magyarnak kötelessége megemlékezni, hiszen így a következő generációk soha nem feledik majd el elődjeik érdemeit. Hiszem és bízom benne, hogy a mai világban és Tiszaújvárosban is élnek ilyen hazaszerető bátor emberek és biztatok mindenkit, ne féljen megvalósítani álmait, küzdjön, hogy egyszer majd olyan jelentőségteljes tetteket vigyünk véghez, melyek miatt utódaink büszkén rólunk is megemlékeznek majd. Puskár Anna

Szabadság ott van, ahol van bátorság kimondani a véleményt 

Tisztelt Ünneplő Közösség! 

Kedves Tiszaújvárosiak! Március 15-e minden évben eljön. Felvesszük a kokárdát, meghallgatunk egy verset, elhangzik pár ismerős név: Petőfi, Jókai, Pilvax, 12 pont. Sokszor pedig úgy érezzük, hogy ez ,,csak" történelem: egy régi ünnep, ami megtörtént, és kész. Pedig ha jobban belegondolunk, március 15-e nem poros dátum. Sokkal inkább egy üzenet, egy kérdés, amit minden generációnak újra feltesz: mit jelent az, amikor egy nép egyszer csak kimondja, hogy elég? Mit jelent az, amikor a félelem helyett a bátorság dönt? Amikor a „majd egyszer" helyett megszületik az a szó, hogy: ,,most". Őszintén szólva nekem kicsiként, óvodásként vagy alsó tagozatos diákként, március 15-e inkább csak egy szokás volt. Egy olyan ünnep, amikor ki kellett öltözni tetőtől talpig ünneplőbe, és a különlegességét csupán az adta, hogy kitűztük a mellkasunkra a kokárdát. Szép volt, ünnepélyes volt, de nem értettem igazán, mi van mögötte. Olyan volt, mintha a kokárda önmagában lenne az ünnep: egy pici jel a ruhán, amit felteszünk reggel, aztán hazamegyünk, és a nap megy tovább. Aztán ahogy az ember nő, valami mégis megváltozik. Elkezdünk kérdezni, és észrevesszük, hogy a „szabadság" szó nem csak egy fejezetcím a tankönyvben. Nem puszta dísz a beszédekben, hanem valóság: ott van a mindennapjainkban, a döntéseinkben, abban, ahogyan élünk. És az is egyre világosabbá válik, hogy sok minden, ami ma természetesnek tűnik - hogy tanulhatunk, véleményünk lehet, hogy kimondhatjuk, amit gondolunk, és vannak jogaink, valójában nem volt mindig magától értetődő. Ezekért valakiknek egyszer ki kellett állni, és meg kellett küzdeni. 

Kedves Egybegyűltek! 

1848 tavaszán Európában különös feszültség volt a levegőben. Sok helyen az emberek úgy érezték, túl sok mindent döntenek el felettük, és túl kevés beleszólásuk van abba, hogyan éljenek. Magyarországon is egyre erősebben jelent meg az igény a szabadságra, a jogokra, az igazságosabb rendszerre. Ez nem egy hirtelen ötlet volt, nem egy pillanatnyi hangulat, hanem hosszú ideje gyűlő érzés: nem lehet örökké hallgatni, nem lehet örökké tűrni, hogy mások mondják meg, mi a helyes, mit lehet kimondani, és mit nem. És ami számomra az egyik legfontosabb üzenet: ezen a napon a változás nem fegyverrel kezdődött, hanem szóval. Ez azért különleges, mert a szabadság sokszor nem úgy indul, hogy valaki harcolni kezd, hanem úgy, hogy valaki végre kimondja az igazat. A márciusi ifjak - Petőfi Sándor, Jókai Mór, Irinyi József és társaik - nem azt mondták, hogy majd egyszer, ha jobb lesz az idő, ha könnyebb lesz, ha engedélyt kapnak. Azt mondták: ,,most". Nem vártak, mert megértették, hogy ha mindig csak várnak, akkor a változás talán sosem jön el. Ott volt Petőfi Nemzeti dala is. Az a vers, ami nem csak szép, hanem erős is. Tele van lendülettel, és van benne egy mondat, amit mindenki ismer: „Talpra magyar, hí a haza!" De ami még fontosabb: a vers arra emlékeztet, hogy a szabadság nem passzív állapot. Nem olyasmi, amit ,,kapunk", hanem olyasmi, amit meg kell védenünk, ha nem is mindig fegyverrel, akkor legalább kiállással, becsülettel, felelősséggel. Mert szabadság ott van, ahol van bátorság kimondani a véleményt, és van erő vállalni a következményeket. A március 15-i események gyorsan pörögtek. A tömeg egyre nagyobb lett, az emberek csatlakoztak, és ami addig elképzelhetetlennek tűnt, az valóság lett. Kinyomtatták a 12 pontot és a Nemzeti dalt cenzúra nélkül. Ez egy nagyon szimbolikus pillanat: mintha nem csak a papír szabadult volna fel, hanem az emberek gondolkodása is. Egy egész város érezte meg, milyen az, amikor nem kell félni a kimondott szótól, amikor nem suttogva beszélünk, hanem nyíltan, amikor a vélemény nem bűn, hanem jog. 

Tisztelt Hallgatóság! 

Március 15-e viszont nem csak egy szép nap volt. A forradalom után jött a kegyetlen valóság: a szabadságharc, a veszteségek, a fájdalom, a halál, a megtorlás. Ezt nem lehet elhallgatni, mert ettől érthetjük meg igazán, mit jelent a szabadság ára. Nem díszlet volt, hanem döntés, és a döntéseknek következményei voltak. Mégis, attól, hogy a szabadságharc végül elbukott, ez a történet nem lett értelmetlen. Vannak események, amik nem csak az eredmény miatt fontosak, hanem azért is, mert megmutatják, mire képes egy közösség, ha hisz valamiben. 1848-49 megmutatta, hogy a magyar nemzetnek van tartása, van bátorsága, és képes összefogni egy közös cél érdekében. Megmutatta, hogy lehet nemet mondani az igazságtalanságra, és lehet igent mondani a változásra. 

Kedves Tiszaújvárosi Ünneplő Közösség! 

És itt jön a kérdés, ami szerintem nekünk ma a legfontosabb: mit jelent március 15. a jelenben? Ma már nem ugyanaz a világ van, mint 1848-ban, nem ugyanazok a törvények, nem ugyanazok a veszélyek, de a szabadság ma is sérülhet, csak sokszor csendesebben. Amikor valaki nem meri elmondani a véleményét, mert fél, hogy kinevetik vagy bántják. Amikor valakit azért ítélnek el, mert más, mint a többség. Amikor a közöny erősebb, mint az emberség. Pedig a szabadság sokszor pont ott dől el, a hétköznapi helyzetekben. Abban, hogy van-e bátorságunk kiállni másokért, vagy csak sodródunk. Abban, hogy vállaljuk-e a véleményünket és annak következményeit. Nem kell mindenkinek nagy hősnek lennie, nem kell mindenkinek szónoknak lennie, de mindenkinek lehet tartása. És a tartás néha annyi, hogy nem hagyjuk, hogy a félelem irányítson. Március 15-e számomra ezért nem csak zászló és kokárda, hanem emlékeztető: a szabadság nem magától értetődő. Ha egy társadalom elfelejti, milyen nehezen született meg, akkor könnyen természetesnek veszi, és könnyen el is veszítheti. 

A múlt akkor él igazán, ha nem csak emlékezünk rá, hanem tanulunk belőle, és a tanulságát a saját életünkben is tovább visszük. A kokárda egy pici jel, mégis sokat jelent. Nekem azt üzeni, hogy a magyar nép egyszer már kiállt magáért és a hazájáért. És ha ők képesek voltak rá akkor, nekünk is képesnek kell lennünk arra, hogy ma ne legyünk gyávák tenni azért, amit szeretnénk. Lehet ez tanulás, lehet cél, lehet egy döntés, amit halogatunk. Lehet az is, hogy kiállunk valakiért, aki egyedül maradt. Mert a bátorság nem mindig látványos. Néha csendes, néha ,,kicsi", de attól még bátorság. 

Kedves Egybegyűltek! 

Március 15-e üzenete talán egyszerűen ez: van az a pillanat, amikor a „majd egyszer" helyett azt kell mondani, hogy ,,most". Most állok ki azért, amit igaznak érzek. Most nem hagyom, hogy a félelem irányítson. És ha ezt a ,,most"-ot időről időre meg tudjuk élni itt Tiszaújvárosban is, akkor március 15-e nem csak egy múltbeli esemény lesz, hanem egy ma is bennünk élő forradalom. 

Tóth Adrienn