Csernobil 40 Vujity Tvrtkoval

 A nézőtér még üres, a színpadon a népszerű riporter Tvrtko sétál körbe. Mit sétál? Ide-oda cikázik a térben, hangot próbál, fényeket néz, díszletet ellenőriz. Stábunk az első vendége a színházteremnek. Tvrtko ránk néz, köszön.

- Két perc és állok rendelkezésetekre! Hány perc lesz az interjú? - kérdi. 

- 10 - 15 - vágom rá! - 8! Jó? - jön a viszontkérdés, ami már inkább egyezkedés nélküli kijelentés. Kérdés, hogy mennyire elég a 8 perc. Ennyire. 

- Az előadássorozatod látogatottságából úgy tűnik, hogy még 40 év után is érdekli az embereket Csernobil. Sok film, dokumentumsorozat és könyv is megjelent a tieiddel együtt. Tudsz még újat mondani? Van még olyan, amit nem hallottunk, nem láttunk?

- Én csak újat szeretnék mondani, olyat, amit nem láthatnak, akár a fantasztikus HBO sorozatban, vagy nem olvashatnak el egy könyvben. Az első mondatom is az lesz a színpadon, hogy a lehető legmagasabbra teszem fel a lécet, hogy az emberek utána értékelni tudják, hogy azt mondják, Úristen…. Nem, hogy ezt az estét nem fogják az életükben elfelejteni, de még az unokáiknak is mesélni fogják, mert egyszerre fogunk belépni tiszaújvárosi barátaimmal együtt az 1986-os, akkor hermetikusan lezárt csernobili zónába úgy, - és most nem árulhatom el a titkot-, ahogy a világon senki más így nem képes. Az érdeklődés ma is nagy az akkor történtek iránt. Egyrészt az HBO kiváló sorozata fölizzította a tüzet, másrészt, furcsa ezt így kimondani, de talán nem félreérthető, hogy a nosztalgia érzése, hiszen sokaknak a gyerekkorából visszaköszön a tárcsástelefon, a hétfői adásszüneti nap, az elhallgatott hírek, a gyerekkorunk.

Ez a nosztalgia most nem egy pozitív élmény, de hát akkoriban Lenin volt az összes általános iskola osztálytermében, és több generáció tanult oroszul, szóval azt gondolom, hogy egy kicsit visszamegyünk abba a korba, amikor fiatalok voltunk. Az előadásaimon rengeteg 40 év alatti van, ami azt jelenti, hogy a robbanás után születtek. Tudtak erről az egészről a szüleiktől, nagyszüleiktől, vagy látták az HBO sorozatot, vagy olvastak egy könyvet.

- A nukleáris katasztrófa után mennyi idő múlva mentél el először Csernobilba forgatni? 

- 13 éves voltam 1986-ban, a robbanás idején. 2000 márciusában voltam ott először, és aztán 20 évvel később újra. A csernobili atomerőmű most is nukleáris létesítmény, 1500-an dolgoznak ott naponta, heti váltásban. A fűtőelemek, a nukleáris szennyeződés és sok minden miatt még évtizedekig ad munkát, feladatot, és sajnos rengeteg problémát is az emberiségnek. Én soha nem a cézium 137-et meg a stronciumot néztem. 

Én az emberi Csernobilt néztem. Csernobil nem a robbanásról, meg az epicentrumáról, meg a kiszabaduló radioaktív anyagokról szól, hanem például az elhallgatásról, a hazugságról, a sokak által ismert mossuk meg a salátát, ne játsszunk a homokozóban, csukjuk be az ablakokat-ról szól, és nagyjából ennyit tudtunk. Az akkori mindennapjainknak a része volt. 

- Sok olyat tudtál, hallottál, láttál Csernobilban, amit nem láthattunk a híradásokban?

- Nézd, az előadásom csak ilyen dolgokról szól, de ezt nem feltétlenül a zónából szedtem össze. A zóna azért kellett, hogy hiteles legyek a színpadon. Én nem egy nagyszerű, évtizedeket dolgozó szobatudós akartam lenni. A tudásom nagy részét össze tudtam volna ollózni, kutatni levéltárakból, könyvtárakból, de ahhoz, hogy hitelesen tudjak erről beszélni, bizony, ott kellett lennem, a csernobili zónában.

- A világ sok helyén megfordulsz és élsz. Most éppen Panamában?

- Nem, én Floridában élek. Valamiért a sajtó megírta, hogy Panamába költöztem, pedig nem. Kétszer voltam ott, két-két hetet, de ennyi. 

- Hol érzed magad otthon? 

- Most itt Tiszaújvárosban, hiszen 400-nál is több ember miattam eljön ide, ami egy óriási dolog. Amúgy meg örök pécsi leszek és Magyarország lesz a hazám, az Amerikai Egyesült Államok az otthonom, amely taníttatott, befogadott, lehetőségeket adott nekem, a feleségemnek, a gyermekeimnek. Végtelen hálás vagyok az USA felé, de a hazám Magyarország.

- És az emberi történetekre érzékeny riporter leszel mindig?

- Én szerintem nem is riporter voltam soha. Szerintem ez egy megjelenítési forma, hiszen, ha könyvet akartam írni, könyvet írtam, ha több mint 800 ezer követőmnek írtam valamit a Facebookon, akkor vlogger, blogger, YouTuber voltam, ha pedig egy színháztermet töltöttem meg, akkor egy public speaker. Egyedül állok egy színpadon, nincs körülöttem táncos lány, tűzijáték, csak egy ember egy mikrofonnal, aki Szegedtől Budapesten át Pécsig megtölti az ennél kétszer-háromszor nagyobb színháztereket. Ez egyébként óriási alázatra nevel. Én olyan alázattal állok itt most a tiszaújvárosi közönség elé, mintha ez lenne az első előadás, mert nekik ez az első. És én mindig az ő fejükkel gondolkozom. 

- A hazai közönség a '90-es végén a tévéből ismert meg téged. Mit gondolsz 30 év elteltével, sok tapasztalattal és rutinnal a hátad mögött a hazai televíziózásról? 

- Én a „zsinóros" tévéknek már a vége felét látom. Egy okostelefonnal ma már bárki lehet tévés, bárki sokkal nézettebb műsort tud csinálni. Volt olyan filmem, amit láttak a „zsinóros" tévén 200 ezren, aztán utána több, mint egymillióan a Youtube-on, a közösségi médiában. Én a közösségi médiát, a Facebook-ot nem is közösségi médiának, hanem médiának hívom. Annak idején emlékszem, hogy mennyit hívtak, hogy erről, arról nyilatkozzak, természetesen eleget tettem, mert jó a produkciónak, az előadásnak. Most már amit nagyon akarok, azt leírom a Facebookon, leforgatom saját magamnak a YouTube-on, természetesen mindenféle állami meg egyéb támogatást nélkül. Ebben a mai produkcióban is többen vagyunk. Rendkívül alázatos, csodálatos stábom van, akik nélkül nem lehetnék. Én ezt a szénbányász édesapámtól sajátítottam el. Visszatérve a zsinóros tévékhez, ma már nem úgy van, hogy leülsz este a híradó elé, aztán mindenképpen megnézed. Lekésed a kezdést öt perccel, aztán visszatekered. 

- Van tévéd?

- Nincs. Sportot néha élőben nézek. Van mellettünk Daytona Beach-en egy sportkocsma, ha olyan kosárlabda meccs van, akkor ott vagyok. Érdekes ez is, hogy a kocsmakultúrát nagyon nehéz az angolszászból kiragadni, de ott az emberek összeülnek, a hölgyek ott a jobb oldalon kártyáznak, dominóznak, mi meg nézzük a meccset. Egy kicsit más a világ. Azt hiszem a kocsmázás szónak még mindig van itthon egy pejoratív értelme, ott meg szinte kluboknak számítanak, de az, hogy én most itt valamiféle nem tudom milyen csatornára előfizessek, nem.

- Jöhet néhány villámkérdés a végére? 

- Nagyon a végére, mert mindjárt előadás és előtte muszáj még sétálnom 15 percet.

- Kedvenc forgatási helyszíned?

- Gambia, Afrika nyugati részén, Afrika legkisebb szárazföldi országa. 

- Kedvenc magyarországi...

- Pécs! Legyen bármi is a kérdésed vége! Nekem Pécs az örök városom!

- Kedvenc ételed? 

- Hát kérlek szépen, a babérleveles krumplifőzelék fasírozottal, a húsleves minden mennyiségben, de ez most nagyon felértékelődött, mert az USA-ban elég szárazan főznek-sütnek, és még nagyon-nagyon szerettem a lacipecsenyét klasszikus kovászos uborkával és mustárral.

- Mi az, amit akkor sem ennél meg, ha behoznék ide még kétszer ennyi nézőt, ami a színházterembe befér?

- Azt kell neked mondanom, ha kétszer ennyi nézőt behozol, akkor én pacalpörköltet ennék tökfőzelékkel. Még azt is megenném, de egyébként ez a kettő az, amiért nem rajongok. Amúgy szinte mindent megeszek. 

- Következő könyved? 

- Nincs következő könyv és nem is lesz. A zsinóros tévével együtt a könyvek is leáldozóban. Én ugyanaz vagyok, és maradok, csak a platform más, hol egy színpad, hol egy könyv, hol egy tévé, hol egy podcast, hol egy rádió, én ugyanaz vagyok. Én Tvrtko vagyok. Ez egy értékrend. Én örülök, hogy az USA-ban tanultam a Miami Egyetemen, azért használom csak a keresztnevemet, mert, hogy az olyan brand építő volt, de nem brandet akartam építeni, semmit sem tudatosan csináltam. Én spontán módon vagyok tudatos. És ezért most Tvrtko a szívét, lelkét ki fogja tenni ide a színpadra. 

berta