Csendben, gyertyafényben

Kicsit elcsendesülve ülök le otthon a számítógép elé. Valahogy ez egy olyan téma számomra, amit nem lehet a hétköznapok mókuskerekében, a zajban megfogalmazni. Kell hozzá a béke, a nyugalom, a csend. November elsején és az azt megelőző, illetve követő napokban több százan, ezren indulnak útnak, hogy megemlékezzenek - családtagokról, szeretteikről, barátokról, olyanokról, akik ma már nincsenek velünk, de valahogy mégis itt maradtak a gondolatainkban, az életünkben. 

Gyerekként még nem is értettem igazán, miről szól a mindenszentek és a halottak napja. Akkor még nem kellett szembesülnöm a gyász valóságával. Vidáman fogtam meg anya kezét, és indultunk a temetőbe, hogy mécseseket gyújtsunk. Bátyámmal néha szelíden össze is vesztünk, ki gyújtsa meg az utolsót - számunkra ez volt fontos. Amikor besötétedett, ott álltunk a gyertyák fényében, néztük, ahogy a temető megtelik apró lángokkal. Különös, mégis szép látvány volt: egyfajta megfoghatatlan csendes béke lengte körbe az egész helyet. Az évek teltek, és ahogy felnőttem, már más lett ez az ünnep. Gyerekként mindössze a mécsesek fényét láttam, a hangulatát éreztem, de nem értettem igazán, miről is szól mindenszentek és a halottak napja. Akkor még nem ismertem az elvesztés súlyát, nem tudtam, mit jelent valakit örökre hiányolni.

Ma már tudom, hogy amikor Jézus Krisztus keresztjénél mécsest gyújtunk mindenszentek napján, akkor azokra a szentekre, példaképekre emlékezünk, akik életükkel valami jót hagytak a világban. Halottak napján pedig azokra, akik a mi életünk részei voltak. Családtagokra, barátokra, azokra, akik nyomot hagytak bennünk, akik által ma azok lehetünk, akik vagyunk. Nézem, ahogy édesanyám már nagymamámat fogja karon, és sétálnak nagypapám sírjához. Hallom a suttogásukat, érzem a csend súlyát. Igyekszem elhessegetni a fájdalmas gondolatokat, és inkább arra figyelek, milyen szépen rendezi nagymamám a virágokat, a koszorúkat, hogy minden a helyén legyen. Minden mozdulatban ott van a szeretet, a gondoskodás és érzem, hogy ez a törődés nemcsak a sírdíszeknek, hanem a múltunknak is szól. A gyertyagyújtás még mindig a mi feladatunk - a testvéremé és az enyém.

De már elmarad a harc azért, kié legyen az utolsó mécses. Már másként nézem a gyertyák lobogását is. Nemcsak a tűz különös táncát, a fényt látom, hanem az arcokat, akikért égnek. A temetőben sosem csak szomorúság van. Mindig akad egy mosoly, egy köszönés, egy rövid beszélgetés régi ismerősökkel, rokonokkal. Néha felidézünk egy-egy emléket, amin még most is elmosolyodunk. Számomra talán éppen ez a mindenszentek és halottak napja legszebb üzenete: hogy a gyász és az emlékezés mellett ott van a hála is. Hála azért, hogy volt kivel nevetni, volt kit szeretni, volt kitől tanulni. A mécsesek fénye nemcsak a sírokat világítja meg esténként, hanem a szívünket is. Minden láng egy emlék, minden virág egy gondolat, minden csendes pillanat egy kimondatlan üzenet. Mert az elmúlást elfogadni nehéz, de hinni abban, hogy a szeretet tovább él bennünk - ez ad erőt, ez tartja életben az emlékezést. 

K. E.