Az álmok azért vannak, hogy küzdjünk értük

Molnár Ferenc Caramel koncertje zárta városunk hagyományos gasztronómiai és kulturális rendezvényét, a Hal a placcon!-t. Jelentős mérföldkövet ünnepel idén a Máté Péter- és Fonogram-díjjal kitüntetett zeneszerző, előadóművész, ugyanis éppen húsz évvel ezelőtt indult el megvalósítani az álmát, amikor jelentkezett a Megasztár tehetségkutató műsorba. Tiszaújvárosi fellépése után két évtized tapasztalatairól és a zeneipar változásáról is beszélgettünk vele. Kérésére tegeződve.

- Gondoltad volna 2004-ben, hogy eljön még az a nap, amikor húsz évet fogsz ünnepelni? 

- Nyilván azzal a céllal jelentkeztem a tehetségkutatóba, hogy megvalósítsam az álmaimat. Akkor azt is megfogalmaztam magamban, hogy nem szeretnék hullócsillag lenni. Most pedig már azt mondhatom: az elmúlt húsz évben történtek sokszor a legvadabb álmaimat is túlszárnyalták. Már rögtön a legelején megtapasztaltam ezt, amikor a Megasztár döntőjében először álltam a Papp László Budapest Sportaréna színpadán, nemsokára pedig újra ugyanott, már az önálló nagykoncertemen. Óriási csodák ezek, melyek jól példázzák: az álmok azért vannak, hogy küzdjünk értük, és akár el is érjük azokat. 

- Hogyan igazodtál el az elején, amikor bekerültél a dolgok sűrűjébe? 

- Nem volt könnyű, de hiába telt el két évtized, még mindig vannak kihívások. Sok mindent nehéz megszokni, észnél, „képben" kell lenni, mert valóban egy hullámvasút az egész popszakma. Ha az ember nem készül fel arra, hogy a magasságokat előbb kisebb, majd nagyobb mélységek követik, aztán újabb óriási magasságok, akkor azért bele lehet reccsenni. Ezért én már az elején felkészítettem magam, hogy a sikert, valamint a kudarcokat egyaránt a helyén tudjam kezelni. Erre azóta is nagyon komolyan odafigyelek: a stúdióban és a színpadon egyaránt. Természetesen vannak pillanatok, kevésbé sikeres időszakok, amikor rosszul érzi magát az ember, mert például nem tud úgy teljesíteni, ahogyan szeretne. Viszont ezek a nehézségek szintén az „utazás" velejárói, melyekből értékes tapasztalatokat lehet szerezni. Egyébként még mindig ugyanolyan maximalista és szenvedélyes vagyok a zenét illetően, mint a kezdetekkor. 

- Csináltál volna másként valamit?

- Lehetséges. Nem értek egyet, amikor azt mondják, „minden úgy volt jó, ahogyan alakult", hiszen az ember olykor megbotlik. Ez alól én sem vagyok kivétel, bár úgy érzem, nagy hibákat nem követtem el a karrierem során. De mindig lehet jobban csinálni. Azon igyekszem, hogy ne menjen el mellettem az idő és a világ, próbálok folyamatosan újdonságokkal előrukkolni, hogy ne csak a Lélekdonor és a Szállok a dallal című művekkel legyek ismert. Ugyanakkor sajnálom azt az egy-két évet, amikor egy kicsit elhanyagoltam ezt a részt. Viszont ilyen értelemben most sokkal frissebbnek érzem magam.

- A magyar zeneipar is jelentősen felfrissült az elmúlt húsz évben, hogyan értékeled a változásokat? 

- Szerintem nagyon jó irányba változott a popzene. Még akkor is, ha sokan panaszkodnak. Hiszen ma már tulajdonképpen mindent szabad a szakmában, míg régen ez nem így volt. Annak ellenére is örülök ennek a fordulatnak, ha olykor bekerülnek a körbe olyan előadók, akiknek egyébként nem feltétlenül lenne helyük a színpadon. Viszont napjainkban mégiscsak a közönség dönt, és ebből nagyon sokat lehet tanulni. Most nem akarok mélyen belemenni a részletekbe, de úgy gondolom, sokkal hitelesebbek a mai, nem előre kitalált, nem előre megcsinált előadók. Ők afféle srácok a szomszédból, akik ha tehetségesek, olyan zenét csinálnak, amilyet csak szeretnének: nem avatkozik közbe a kiadó, a menedzsment. Már olyan érzékeny témákról is szabad énekelni, mint a pánikbetegség, az elveszettség érzése és a magára hagyott generáció. A fiatalok pedig bátran élnek a lehetőséggel. Jónak találom, hogy nem kizárólag „rózsaszín" minden, sokkal hitelesebb, emberközelibb ma a popszakma, mint régen volt. 

- A folyamatos minőségi munkán túl mi kell még a népszerűség megőrzéséhez?

- Szerintem előadónként változó, hogy kinek mi az útja. Én csak a minőségi zenébe tudok kapaszkodni, nekem csak az megy. Ha egyáltalán lehet annak nevezni, amit csinálok, ugyanis - helyesbítve az előző mondatomat -, mégsem merem tényként kijelenteni. Igyekszem mindig fejlődni, és olyat adni a közönségnek, ami színvonalas. Nekem ez az egy utam van, nincs más eszközöm. Nem vagyok jó celeb, nagyon keveset szerepelek a médiában, a közösségi oldalakon sem vagyok túl erős, ritkán posztolok. Mindezt egybevéve rendkívül jólesik a tudat, hogy nem tűntem el az első sikerek után, és a kőkemény munka által még ma is tudják, ki az a Caramel.

- Aki szerintem ugyanaz a srác maradt, akit 2004-ben megismertünk. 

- Nincs mitől változnom. Azt hiszem, az alapszemélyiségtől függ, hogy kifordít- e valakit magából a népszerűség, vagy sem. Én próbálok mindent a helyén kezelni, de persze, nem tagadom, óriási érzés, amikor látom a tömeget a színpad előtt. Ez visz előre. Ördögh István