Az '56-os forradalom öröksége

Tiszaújváros önkormányzata október 22-én - azaz ma - rendezi meg az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulója alkalmából tartandó városi ünnepséget. Az '56- os emlékhelyen délután fél ötkor kezdődő megemlékezésen Prof. Dr. Püski Levente egyetemi tanár mond beszédet. Ünnepi gondolatait - kérésünkre - szerkesztőségünkbe is eljuttatta, az alábbiakban ezt közöljük. 1956 októberében néhány ezer egyetemista békés felvonulása órák alatt százezreket magával sodró tömegtüntetéssé duzzadt, amely előbb fegyveres felkeléssé, majd forradalommá szélesedett. A magyar nép felkelése mind a magyar társadalom túlnyomó részét, mind a nemzetközi élet szereplőit váratlanul érte, jóllehet ma már jól felismerhetőek azok a tényezők, melyek a kirobbanásához vezettek. Az elsődleges tényezőt persze az országra erőltetett szovjet rezsimmel szembeni elutasítás jelentette. 

Az ipar teljes államosítása, a birtokos parasztság üldözése és a megindított TSZ-esítés, a minden racionális szempontot nélkülöző nehézipari, illetve hadseregfejlesztés a lakosság széles rétegeit késztette tanult és addig követett életstratégiája kényszerű megváltoztatására. A Rákosi-féle országlás emellett olyan terror kiépítését és működtetését hozta magával, melyhez hasonlóval korábban az emberek a 2. világháború végén, Szálasi uralma alatt találkoztak. Ráadásul a kommunista pártvezetés a világháború után egyetlen olyan kérdésben sem tudott eredményt elérni Moszkvában a szovjet elvtársaiknál, melyek nemzeti szempontból fontosak voltak. Így Rákosiék más kelet európai kommunista pártokéval összevetve is súlyos legitimációs hiánnyal rendelkeztek. Ugyanakkor egy ilyen elsöprő erejű népi megmozduláshoz az is kell, hogy az emberek higgyenek a változás lehetőségében. 

Nagy Imre első miniszterelnöksége alatti reformpolitikája 1953-55 között éppen azt mutatta meg az emberek számára, hogy a rendszer nem teljesen monolit, mozdulatlan, ilyenformán nem volt véletlen, hogy a parlament épülete előtt demonstrálók október 23-a késő délutánján Nagy Imre fellépését követelték. A reformokat akarók erőt meríthettek a lengyelországi eseményekből is, ahol a nyár folyamán nagyszabású utcai tüntetések kezdődtek, melyek hónapokig tartó politikai válságot eredményeztek. 1956 októbere első ízben mutatta meg a világnak, hogy a kommunista rendszerek stabilitása meglehetősen felszínes. Ha a pártvezetés súlyos válsághelyzettel találja magát szembe, akkor nem tud vele mit kezdeni, és a látszólag stabilnak tűnő hatalmi apparátus megbénul. 

Holott egy rendszer valódi ereje éppen abban mutatkozna meg, hogy az állampolgárok válságos körülmények között is alapvetően elfogadják a fennálló intézmények legitimitását. A forradalmaknak persze nincsenek szabályai, előírt forgatókönyvei, sajátos önmozgásuk van, így elkerülhetetlen volt, hogy az események túllépjenek a kezdeti kereteken. 

Azt nem lehetett előre látni, hogy a szovjet csapatok október 24-i budapesti bevonulása nagy erejű ellenállást vált ki, melynek során a felkelők számos helyen sikerrel vették fel a küzdelmet a második világháború óta nagy nimbusz övezte szovjet hadsereggel szemben. S a sikerek újabb lökést adtak és úgy tűnt, korábban lehetetlennek tűnő vágyak is valósággá válhatnak. Halálbiztos, hogy a szovjet csapatoknak el kell hagyni hazánk területét - jelentette ki Karinthy Ferenc író. Andrássy Borbála, a hajdani miniszterelnök unokája egyebek mellett ezt írta naplójába: „én, aki már évek óta azt kívántam, hogy minél előbb meghalhassak, egyszerre úgy éreztem, hogy élni szeretnék még 20-30 évig, hogy láthassam azt a Magyarországot, amit ezek a fiatalok fognak megteremteni."

A tömegmozgalmak hatására a kommunista hatalmi intézményrendszer az egész országban összeomlott. A fővárosban fegyveres utcai csoportok vették át a karhatalmi/rendfenntartó feladatokat, a gyárak irányítására munkástanácsok alakultak, vidéken a hatalmi funkciók ellátására településenként forradalmi bizottságok, nemzeti tanácsok jöttek létre. Ez azt is jelentette: kudarcot vallottak Nagy Imre azon próbálkozásai, hogy saját korábbi reformpolitikájára építve tartsa kordában a folyamatot. 

Az ő szerepe immár főleg abban bizonyult jelentősnek, hogy átmenetileg megakadályozta a sztálinista politikusok azon törekvését, hogy a forradalmat nyers erőszak alkalmazásával verjék le. Eleinte a változást akaró követelésekben keveredtek a rendszer jobbítását célzó elemek a rendszerváltoztatás igényével, november elejére azonban egyértelműen utóbbi került előtérbe: benne a nemzeti függetlenség vágyával, a szabadságjogok érvényesítésével, szabad parlamenti választások megtartásával. 

A forradalom sorsa azonban a szovjet pártvezetés kezében volt, ők pedig - némi bizonytalankodás után - október végén döntötték el egyértelműen és véglegesen, hogy a forradalmat bármi áron leverik. Úgy vélték, elég erősek ennek a keresztül viteléhez és az engedékenység példát mutathat más kelet-európai országok számára is. November elejére olyan mértékű katonai mozgósítást hajtottak végre, amely elsöprő túlerőt biztosított a számukra. Ez azt is jelentette, hogy a forradalomnak a maga radikális követeléseivel nem volt reális esélye a győzelemre, ami azonban aligha kérhető számon a forradalmárokon. 

Ők az akkori időszak gyakran zűrzavaros viszonyai közepette nehezen látták át, meddig tart a tényleges mozgásterük, hol húzódik a moszkvai politikusok engedékenységének a határa. S bár a forradalom elbukott, öröksége tovább élt és évtizedeken keresztül komoly hatást fejtett ki. A Kádár-korszak életszínvonal- politikájának alakulásában ott volt 1956 októberének tanulsága. Az, hogy mindenképpen célszerű a korábbiaknál nagyobb figyelmet tanúsítani a lakosság életkörülményeinek alakulására. Másrészt a kádári pártvezetés politikai téren saját hatalmát, legitimációját kiemelten 1956-al szemben határozta meg, ellenforradalomként bélyegezve meg a történteket.

Ezért az 1980-as években a rendszerkritikus, majd egyre nyíltabban ellenzéki csoportok számára '56 októbere lett az az alap, ahová visszanyúltak. Nem véletlen, hogy az események népfelkeléssé minősítése volt az első esemény, amely megingatta az államszocialista berendezkedést, majd a rendszerátalakító törekvések szimbolikus csúcspontjaként 1989 október 23-án került sor a köztársaság kikiáltására. Végül a folyamatot azt teljesítette ki, hogy amikor 1990-ben összeült a demokratikusan megválasztott parlament, akkor széles konszenzus alapján legelső feladatként törvényi úton emlékezett meg a forradalomról, s tette október 23-át kiemelt nemzeti ünnepnappá (1990: XXVIII. tc.). 

Az 1990-es évek elején a korabeli közvéleménynek még nem volt alapos képe 1956-ról. Aztán fokozatosan kiderült, hogy a forradalmárok követelései számottevően eltértek egymástól és nem lehet közvetlen párhuzamot vonni jövőképük és az 1989/90 folyamán megvalósult intézményrendszer között. Ennek ellenére azonban három olyan öröksége is van 1956-nak, melyek fontos üzenettel bírnak az utókor és így a ma embere számára. A forradalom ugyanis egyszerre volt kiállás a nemzeti önrendelkezés és egy szabad, demokratikus államberendezkedés mellett. S egyúttal olyan mértékű társadalmi önszerveződést, szolidaritást, a közösségi ügyek iránti elkötelezettséget mutatott fel, amely szinte példátlan a XX. századi magyar történelemben.