A remény harangja

„A gyermekek nem a tündérmesékből tudják meg, hogy a sárkányok léteznek. A gyerekek már tudják, hogy a sárkányok léteznek. A tündérmesékből azt tanulják meg, hogy le lehet győzni őket." /Gilbert Keith Chesterton/ Az alagsori ablaktalan váróban maguk elé révedve ülnek a kezelésre várók. A csendet csak a hangszóró éles hangja töri meg néha: - Huszonkilences. Nem pazarolják a szót a mikrofont kezelők fölöslegesen. Mondhatnák azt is, hogy „Kérem a huszonkilences sorszámú beteget a fülkébe, készüljön fel a kezelésre, hamarosan hívni fogjuk." E helyett csak ennyi: „huszonkilences". 

A szám egy embert azonosít! Talán a személyiségi jogok védelme miatt, talán csak lustaságból vagy még inkább megszokásból csak így, név és minden egyéb információ közlése nélkül. Lehet, hogy igazuk van? Akit érint, úgyis tudja, hogy mit kell tennie, és azt is tudja, hogy a lehető leggondosabb és magas színvonalú kezelésben lesz része. Sokan vagyunk, de mindenkinek jut ülőhely, pedig szokás szerint csúszik a kezelés egy-másfél órát. Ha állni kellene, a legtöbben nem bírnák. A rák különböző formái és stádiumai miatt kerül ide mindenki, kivéve persze a kísérőket. Látásból már a többség ismeri egymást. Általában azonos időszakra vagyunk behívva. Sugárkezelésre várunk. Van aki már túl van a kemoterápián, van akinél erre nem volt szükség. A kezelések száma is változó. Öt alkalomtól akár harmincig is terjedhet. Egy dologban hasonlítunk.

Reméljük, hogy az utolsó alkalom után gyógyultan távozunk, már ami a daganat elpusztítását jelenti. A sugárterápia ép sejteket is érintő másodlagos hatásaival valószínűleg még mindenkinek meg kell majd küzdenie. - Mikor kezdett kihullani a haja? - kérdezi a szomszédját egy idősebb hölgy. Mert fiatal csak kevés van. Azt is csak az orvosi szoba ajtajára kiírt figyelmeztetésből tudjuk, hogy néha bizony gyerekek is vannak, akiket soron kívül fogadnak, és az ebből eredő csúszásokért elnézésünket kérik. - Mikor is? Júliusban kezdődött a kemo, úgy november közepére hullott ki teljesen. Mostanra már egy-két centisre nőtt. Azt mondták, hogy valószínűleg barna és göndör lesz, de nem így lett. Fekete tüsi hajam van.

A párbeszéd nem folytatódik. Az információ egyszerre kielégítő válasz, elgondolkodtató valóság, tiszteletet ébresztő küzdelemről szóló tájékoztatás. Láthatóan mindenki magába roskadtan a saját sorsát hasonlítja az elhangzottakhoz. Mellettük egy idősebb hölgy testvérpár kézimunkázással múlatja az időt. Messziről járnak ide, vonattal, bus- szal, villamossal. Az egész napjuk erre van szánva. A fiatalabb a lányunokájának köt valamilyen általam kevésbé ismert pelerin szerű ruhadarabot. A nővére kis apró virágmintákat horgol. Terítő lesz belőle. Ő a beteg. Előttem szokták behívni. Még 12 kezelés vár rá, mégis mosolyogva, jókedvűen köszönnek el a sugarazást követően. 

Az idős bácsi a lányával vár a sorára. A kora nehezen megállapítható. Valószínűleg a betegsége sokat öregített rajta. Kopaszodó feje pár szál hajjal valószínűleg a korával és nem a kezeléssel van összefüggésben. Arcát két tenyerébe temeti, nem nagyon beszél, láthatóan az orrán keresztül bevezetett szonda miatt ez nehezére is esik. Hirtelen hangos harangszó hallatszik, amit tapsvihar követ. Valaki meggyógyult! - mondja a feleségem. A váróterem falára egy fatáblára rögzített kis harang van felszerelve, a „Remény harangja". Az kongathatja meg, aki a kezeléssorozata végére ért, hogy reményt adjon azoknak, akik még a küldetésük elején járnak. A fatáblára írt Chesterton idézet valósággá válik a felnőtté vált, gyermeki lelkeknek: Igen, a sárkányok léteznek, de a tündérmesék arra tanítottak, hogy le lehet győzni őket. - Harmincnégyes - hallatszik a hangszórón. Ez én vagyok! Gyerünk hát, győzelemre fel! 

Szrogh Károly