A kultúra, a közösség régi háza

Fotókkal és korabeli dokumentumokkal idézi meg a Tiszaszederkényi Művelődési Ház több mint 70 éves történetét az a kiállítás, ami az Óvárosi Kult Galériában nyílt meg hétfő délután. Kézzel írt moziplakátok, emléklapok, oklevelek, fekete-fehér fotók a '60-as, '70-es évekből. A kordokumentumok és a fényképek a régmúltba visznek vissza, egészen a kezdetekhez, amikor megépült a kultúrház Tiszaszederkény központjában.

A „Kultúr" 

- A községi tanács 1955. március 12-én tárgyalta először a kultúrotthon létesítésének kérdését, amikor kijelölték az akkori Rákosi út 1. szám alatti gazdasági épület átalakításával a kultúrház és mozi épületének a helyét. Erre 48.920 forint állt rendelkezésre és külön a mozi költségeire 20.500 forintot számoltak, amit - áram nem lévén a faluban - dinamóra és motorra lehetett elkölteni - idézte megnyitóbeszédében a kezdeteket Badonics Sándorné, aki évtizedeken keresztül volt a művelődési ház vezetője.

- Egy 1956 februári jelentés szerint társadalmi munkában az 50 fős kultúrház egy helyiséggel elkészült ugyan, de nem volt alkalmas színdarabok és előadások megtartására. Az anyaghiány mellett hiányzott 3000 forint egy négyszer négy méteres helyiséghez, ami olvasószoba és a színjátszó csoport öltözője lett volna. A befogadóképesség is kevésnek bizonyult és a hiányzó berendezést is úgy oldották meg, hogy a látogatóknak otthonról saját széket kellett hozniuk. A beszámolók tanúsága szerint a szűkös lehetőségek ellenére 1957-ben már három színdarabot adott elő Gulyás István pedagógus és népművelő rendezésében a helyi színjátszó csoport. 

Az 1958-ra befejeződött villamosítás eredményeként a kultúrházban is lehetett áramot használni, ami egy újabb mérföldkő volt, hiszen addig egy kerékpár segítsége kellett a filmek lejátszásához. Ha elfogyott az erő, megállt a vetítés, de jó alkalom volt ez a falusi gyerekeknek arra is, hogy ingyen nézhessék a mozit.

A '60-as évek elejére a jegyzői lakás átalakításával épült egybe a kulturális célokat szolgáló épület a falu közepén a Ságvári út 1. szám alatt és lett a Kultúr, ahogyan itt nevezték, és a régi Kultúr, ahogy sokan még ma is emlegetik. 1965-ig Gulyás Istvánné igazgatta a házat, majd a halkszavú, segítőkész, hagyományápoló, közösségépítő és a közösséget szolgáló Kiss Sándor, akit a mai napig a „mi Sanyink"-ként emlegetnek a faluban. 

- Én 69 éve élek itt Szederkényben, a férjem jó barátja volt Kiss Sanyinak, szinte minden nap itt voltak a kultúrházban, ő a filmvetítésen a vetítőteremben, és a gyermekekkel is sok-sok rendezvényen itt voltunk. Itt az egyik fotón éppen egy ifjúsági sátortábornál segédkezik, amit az udvaron rendeztek meg - meséli Jurászikné Deli Julianna. 

- Én 46 éve ismertem meg a férjemet, itt töltöttük együtt fiatal éveinket. Olyan jó végignézni ezeket a fotókat, hiszen én nagyon kultúrházba járós voltam, minden programra jöttem, bálokba, főzésekre és minden vasárnap jöttünk moziba. Két forint volt akkoriban egy mozijegy, volt büfé, meg, ha jól emlékszem 80 fillérért kaptunk egy csokit a mozihoz. Csodálatos volt. A régi kultúrház is teljes egészében a gondolatomban van, és Kis Sanyi emléke, mert ő egy csodálatos ember volt.

Mesélő falak 

A '70 es évek végén döntés született a ház átépítéséről. 1982. november 7-én adták át a teljesen átalakított épületet, aminek külső, belső képe és funkciója is megváltozott. Az egyik klubnak szánt helyiségbe beköltözött a fiókkönyvtár, a 250 fős nagyterem 120 főssé zsugorodott, a klubok és közösségek három helyiséget használtak, a mozigépház és a fotólabor a világosító hely mellé költözött, de lettek öltözők, vizesblokkok és egy üvegfallal, tetővel határolt folyosó. 

- Az iskolának nem volt még tornaterme, így itt a kultúrban voltak a testnevelés órák is. A hátsó falon volt a bordásfal, amit egy nagy barna függöny takart el, és itt lógott le a két mászókötél, amit rendezvények alkalmával feltekertünk a bordásfalra - mesélte Badonics Sándorné. 

- A folyosón biliárdasztal, csocsó, társasjátékok, udvari programok, zenekari próbák. 

A közösségi élet pezsgett és megtalálta helyét az új falak között. - A kultúrház épületének első része régen a jegyző lakása volt. Az utcafronton egy fal meg is maradt, az újjáépült. Voltak bent klubok, hátul mozigépház, alatta is volt egy klubhelyiség, sőt egy időben az első osztályosok egy része itt tanult, azt hiszem, akik 1977-ben születtek, mert nagyon nagy létszámmal voltak és egy teremben nem fértek volna el. Egy osztály itt volt, a másik pedig abban a parasztházban, amit a Bajcsy utcában vettek - idézi régi emlékeit Mészáros József.

- Csodálatos emlékeim vannak, gyakorlatilag egyet hiányoltam, amikor ezt a művházat átadták, hogy a közösségi terem kisebb lett, mint a régi volt, gyakorlatilag annak a fele, de a fiatalok itt nagyon jól érezték magukat, a délutánokat itt töltötték egészen estig. Az első igazgató Kiss Sándor volt, ő egymagában egy intézmény volt. 

Nem volt neki szakirányú végzettsége, de attól függetlenül azokon is túltett, akiknek volt, amivel ezt a posztot be lehetett tölteni. Sanyinak rendkívüli szervezőkészsége volt, nagyon jó hallása, össze tudta fogni a fiatalokat. Csodálatos ember volt. Sándor gyakorlatilag színházi előadásokat csinált itt, sokakat ő tanított be. Ezekkel vidékre is elmentünk, volt néptánccsoport is, irodalmi színpad, seregszemlékre jártunk a környező településekre. Nagyon jó ifjúságom volt és nagyon jól éreztem itt magam mindig.

Egy élettel teli ház 

- Én is tagja voltam az irodalmi színpadnak, ünnepekre versekkel, prózákkal, dalokkal készültünk. Nagyon régen Kiss Sanyi, majd később Badonicsné Erzsike vezette a művelődési házat. Mindig sokan jöttek ki ide a programokra - csatlakozik a múltidézéshez Pálfalvi Lászlóné. 

- Sanyi nagyon népszerű volt, sokan jöttek miatta ide. Olyan kedves ember volt, úgyhogy érdemes volt hozzá járni. Én ma is járok ide sokat, mivel nyugdíjas vagyok, meg a Mezei Virág Népdalkörben énekelek, így elég sűrű programunk van a szomszéd épületben és itt a kultúrban is sokszor fellépünk, mint a mai kiállításmegnyitón is. 

- Sok ismerős van a fotókon, édesanyám, a testvérem, a nyugdíjas klub. Nagyon mozgalmas élet volt itt régen. Én 55 évvel ezelőtt voltam itt tinédzser. Volt itt minden, néptánc, citerazenekar, én a fotóklubba jártam, azt nagyon szerettem. Sanyi bácsi vezetésével tanítottak meg minket filmet előhívni. A mai napig vannak olyanok, amiket én hívtam elő. Manapság is szinte minden eseményen itt vagyok. Jó programok és műsorok vannak, szalonnasütés, főzés, színpadi műsorok, nagyon jók szerintem - nyilatkozta Vékony László. Oláh Dezső, a Bokréta Citerazenekar vezetője is sok régi emléket őriz. 

- Mi 1974-ben költöztünk ide, és akkor is kezdtem el citerázni. Akkor még Kiss Sanyi volt itt a vezető, aki édesapámnak mondta, hogy én, a fia nem jönnék-e citerázni. Jöttem és azóta is itt vagyok - meséli Oláh Dezső.

- A néptánccsoporttal jártunk anno közösen is szereplésekre, még Szentendrén is voltunk, akkoriban nagy dolog volt oda eljutni. A Szederinda együttessel díjakat nyertünk, és sok szép élményt. Kiss Sándor egy végtelen szerény, jó indulatú, türelmes ember volt, ő is tanított bennünket. Akkoriban, amikor az intézmény ÁMK (Általános Művelődési Központ) lett, összeszedte a kisebb gyerekeket és elkezdte tanítani őket citerázni. Sanyi nagyon humánus, szerény ember volt, nem hivalkodott semmivel. Nagyon-nagyon szerettem őt, és nagyon becsülöm, a mai napig velünk van az ő értéke, szellemisége. 

berta