A forradalom maga volt a csoda

A hagyományos helyszíneken tartották meg városunkban az 1956-os forradalom és szabadságharc 69. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezéseket, de ezúttal október 22-én délután. Az '56-os emlékhelyen Mátyás Zoltán, a Tiszaújvárosi Művelődési Központ és Könyvtár igazgatója osztotta meg gondolatait az ünneplő közönséggel. Tiszaszederkény városrészben kezdődtek az ünnepi események, ahol a résztvevők koszorút, mécseseket helyeztek el a Hősi emlékműnél. Az '56-os emlékhelyen, Nagy Imre mártírhalált halt miniszterelnök szobránál Mátyás Zoltán, a Tiszaújvárosi Művelődési Központ és Könyvtár igazgatója mondott beszédet, melyet az Eötvös Diákszínpad műsora és koszorúzás követett. 

A szónok egy idézettel kezdte megemlékezését. „Hat szovjet tank jött a Váci úton. /Az elsőn állt egy szőke kapitány./Jobbról vénasszony bottal, átkelőben, /kezében cekker. Görbén sántikál. /A tankokat nem látja és nem hallja, /de a kapitány jelt ad megállásra, /mert elgázolnák. Aztán figyeli /az öreg nőt, mint hogyha anyja lenne: /„Lassan, mamus. Ha sietsz, elesel." /Sokáig tart, míg a vénasszony átkel /és eltűnik balról egy kapuban. / Az oroszok nagyon türelmesek. /Aztán a hat tank gyorsan jobbra fordul. /Érthetetlen vezényszó. Lőni kezdik /a háztömböt, honnét a néni jött." 

Abszurditás, kegyetlenség
Tisztelt Ünneplők! 

Faludy György 1956 Nem értjük Őket című verse egy drámai, képszerű jeleneten keresztül mutatja be a szovjet beavatkozás abszurditását, ellentmondásait és kegyetlenségét. A vers fő üzenete az emberi viselkedés érthetetlenségéről, a morális zavarodottságról szól: hogyan lehet egyszerre jelen egy katonában az emberi érzés és az embertelenség? 1956 tele volt abszurditással, ellentmondással, kegyetlenséggel. Ilyen volt például a Köztársaság téri pártház ostroma, amikor a forradalmárok megostromolták az Államvédelmi Hatóság által védett pártházat, ahol az a hír terjedt el, hogy a pincében foglyokat kínoznak. 

A harc véres volt, de miután a védők megadták magukat, többüket lincseléssel kivégezték - sokszor nem is ÁVH-sokat, hanem adminisztratív dolgozókat. Ezek egyik legismertebb áldozata Mező Imre, a pártbizottság titkára, aki tárgyalni akart a forradalmárokkal, de agyonlőtték. Milyen paradox helyzet: a forradalom a szabadságról szólt, de az utcán önbíráskodás történt - a tömeg igazságot akart szolgáltatni, de a módszerek brutálisak voltak. Személyes élményként engedjenek meg egy családi történetet. Édesapámét. Hosszú ideig nem beszélt róla. Hiába kérdezgettük, csak annyi volt a válasz, majd egyszer elmesélem. Kevéssel nem várt halála előtt újra kérdeztük, talán érezte azt, hogy nem hurcolhatja tovább az évtizedekig elzárt titkot. Hivatásos katonaként teljesített szolgálatot 1956-ban egy észak-magyarországi laktanyában. 

A forradalom hírére szétesett a katonás rend, mindenki elmenekült. Egyedül maradt, egyedül kellett szembenéznie a feldühödött és igazságkereső tömeggel. Nem lőtt, nem lincselték meg, egész egyszerűen csak lefegyverezték és elfoglalták a laktanyát, életben hagyták. Nem egy hollywoodi történet, de tele ellentmondással, kérdéssel. Hűnek kell lenned az esküdhöz, meg kell halnod egy hamis ideológiáért, amit addig igaznak hittél, rosszul döntöttél? Megannyi kérdés még. Édesapám azonnal leszerelt, igaz ember volt. Nézzük tovább az ellentmondások sorát, például a Corvin köz védelmét, ahol a fegyveres csoportok között sok 16-17 éves fiatal is volt, sőt gyerekek is segítettek például lőszerhordásban, üzenetküldésben. 

Milyen abszurditás itt is, felnőtt felelősség gyerekek vállán. Ők játszani, hősködni mentek - de valódi halál várt rájuk. Volt olyan fiú, aki néhány napos harc után halt meg, és csak utólag derült ki róla, hogy még alsós általános iskolás volt. A harc utáni megtorlásban ezeket a fiatalokat is kivégezték, vagy börtönbe zárták, mintha felnőtt, profi terroristák lettek volna. Gondoljanak a saját gyerekeikre, el tudják ezt a szörnyűséget képzelni? Nem, nem és nem. A forradalom leverése utáni kegyetlenség jelképe Nagy Imre és társainak pere és kivégzésük. Kegyetlenség, mert nincs tisztességes tárgyalás, csak koncepciós per. Abszurditás, mert ugyanaz a rendszer, amely visszahívta Nagy Imrét a hatalomba, később halálra ítéli. A legszörnyűbb a jeltelen gödörbe dobálás szögesdróttal összekötözött testtel, arccal a föld felé… Látják ezt maguk előtt?

Elkötelezettség, egység
Tisztelt Hallgatóság! 

Október 23. megünneplése nem csak arra hivatott, hogy gyászos emlékeket idézzünk fel, hanem arra is hivatott, hogy lássuk azt, az ország képes volt a szörnyű évek után hinni, reménykedni és cselekedni. A politikai szabadság és a nemzeti függetlenség ügye a legkülönbözőbb politikai és társadalmi hátterű embereket volt képes közösséggé egyesíteni. Az évekig oly apatikusnak tűnő országban megszűnt a kényszerű, egykedvű, közömbös hallgatás. 

Egy megalázott, idegen diktatúra által lelkében és egzisztenciális viszonyaiban egyaránt nyomorgatott, múltjától és élhető jövőjének reményétől megfosztott ország közössége egyszer csak ráébredt arra, hogy sorsának irányítását saját kezébe veheti. Nem a lehetséges új berendezkedés részleteiről folyt a vita, hanem alapvető kérdésekben alakult ki megegyezés, mégpedig a szabadság és a függetlenség dolgában. 

A világos értékek melletti elkötelezettség adta a forradalom tisztaságát, azt a sokat hangoztatott egységet, ami az egymás iránti megértésnek, elfogadásnak és a szolidaritásnak is alapja volt. 1956-ban minden egyértelmű volt, minden igaz volt, a legmélyebb értelmében igaz volt. Nem lehetett megalkuvónak lenni, nem lehetett félrenézni, nem lehetett elvtelen kompromisszumokat kötni. Egy fegyvert nem lehetett félig erre, félig arra fordítani. Világos az üzenet. Ezt kellene végre nekünk is megtanulnunk!

Tisztelt Hallgatóság! 

Hajtsunk fejet a nemzeti egység előtt, hajtsunk fejet a mártírok emléke előtt, Nagy Imre és társai előtt, a pesti srácok előtt, a vidéki értelmiségiek, munkás- és parasztemberek előtt, akik 69 évvel ezelőtt egy jobb életért, a demokratikus politikai berendezkedésért, a szabadságért és a függetlenségért, tulajdonképpen értünk és utódaikért, a mi jövőnkért is küzdöttek. 56 a méltóság, az emberi méltóság visszaállításának forradalma volt. Önbecsülésük volt, ezáltal több volt, mint forradalom, mert bebizonyította az egész világ számára, hogy a belülről táplálkozó rend erősebb, szilárdabb, mint a diktatúra jól szervezett, karhatalommal megtámogatott, az embereken átgázoló államszervezetének rendje. 1956 forradalma azért is győzött, mert maga volt a csoda.

Maga volt a csoda már megszületésében is, maga volt a csoda létezésében és halálában. Születésében, mert ott és akkor jött a világra, ahol és amikor senki sem számított rá. Létezésében, mert azokban a napokban emberfeletti erő győzte le a poklot. És halálában is csoda volt, mert bár jeltelen sírba, arccal föld felé fordítva, szögesdróttal összekötözve temették el, mégis feltámadt, itt van közöttünk ma is, és itt vannak azok is, akik hitet tesznek mellette újra és újra. 

Nos, ilyen egyszerű. 56 szelleme, a mérce ma is kötelez. Ma is rá kell ébrednünk, hogy párthovatartozástól, származástól, vagyoni helyzetünktől függetlenül elsősorban valamennyien magyarok vagyunk, egy nemzet, egy közösség. Csak egy nemzetként lábalhatunk ki a nehéz gazdasági helyzetből, csak egy nemzetként tervezhetünk jövőt gyermekeinknek és magunknak és csak egy nemzetként tarthatjuk meg méltóságunkat. Itt Tiszaújvárosban is csak együtt sikerülhet!

Tisztelt Ünneplő Közösség! 

Beszédemet szerettem volna úgy felépíteni, hogy párhuzamot állítok Faludy György élete, a recski munkatábor, a forradalom eseményei, az ország elhagyása, az emigrációban töltött évek, a hazatérés, valamint az '56-os események között. Elvitt a hév, ez nem sikerült, egyszer talán még lesz alkalmam leírni. Viszont úgy gondolom, hogy Faludy klasszikus versének az 1956, te csillag befejező négy versszakának ide idézése méltó módon zárja keretbe ünnepi köszöntőmet: 

„ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,/ nem múlt vagy nékem, nem történelem,/ de húsom-vérem, lényem egy darabja,/ szívem, gerincem - kijöttél velem az irgalmatlan mindenségbe, hol a/Semmi vize zubog a híd alatt/ és korlát nincs sehol sem - életemnek/te adtál értelmet, vad álmokat éjjelre és kedvet a szenvedéshez/s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,/ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,/s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; - ezerkilencszázötvenhat, te csillag,/oly könnyű volt a nehéz út veled!/Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,/ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett." Köszönöm megtisztelő figyelmüket.