Cirkuszélet, Mexikó, repülés

„Ez egy elég hosszú történet" - így kezdi a visszaemlékezést Vörös Lóránt. Lóri kalandos élete Tiszaújvárosban indult, itt nőtt fel, a környékbeli erdőkben és tópartokon csavarogva, miközben baglyokat és rókákat keresgélt, hogy lefotózhassa őket. A természetet mindig is szerette, aztán kedvet kapott ahhoz, hogy meg is örökítse a legjobb pillanatokat. Bejárta a világot, hisz a Cirque du Soleil társulattal dolgozik már 2002 óta. Ma Mexikóban él, ám természetfotóiból áprilisban a Derkó Minigalériában is nyílt kiállítása. Lapunknak online nyilatkozott. 

- Mikor kerültél a cirkusz világába? 

- 2002 óta dolgozom a Cirque du Soleil társulattal, ami a világ legnagyobb cirkusztársasága. Így kezdtem turnézni, két bőrönddel éltem a világ különböző pontjain, valahol 3 hétig, máshol 11 hétig. Úgynevezett rigger vagyok, tehát magaslati munkákat végzek. Ez főleg biztonságtechnika, leegyszerűsítve én szerelem be a trapézt, de ennek azért több oldala van. Mint minden az életben, ez is csapatmunka, úgyhogy rengetegen vagyunk. Az utóbbi néhány évben egy úgynevezett „fly-in department" tagja vagyok, tehát oda repülünk, ahol szükség van ránk, kb. két hétre vagy egy hónapra, hogy lebontsuk az éppen aktuális show-t az egyik városban, és felépítsük a másikban. 

- Bejártad a világot, miért éppen Mexikóban telepedtél le?

- Az egyik cirkuszi show-n találkoztam egy mexikói lánnyal, aztán egyre több időt töltöttem itt, megismertem a helyet. Gyermekünk is született, aki már 8 éves és szépen beszél magyarul, nekem ez nagyon fontos. A turnék közti szünetekben főleg Mexikóvárosban töltöttük az időt, de azt túl nagynak éreztem azzal a 20 millió emberrel, aki ott él, így elkerültünk egy Merida nevű városkába, aminek most mintegy 1,2 milliós a lakossága. Ez közel van a tengerhez, hiába nagyváros, mégis olyan falusias környezete van, rengeteg a fa, a természet, így a természetfotózásnak is nagyon jó bázishelye számomra.

- Hol kapcsolódott be ebbe a kalandos életbe a fotózás?

- Ez gyerekkori dolog, hisz Tiszaújváros olyan környék, ahol a természet nagyon közel van. Baglyok, madarak, rókák, őzikék, nyulak vannak a környéken, és a természetet én már akkor is szerettem. Mindig csavarogtam a környező erdőkben, tópartokon. Egyszer csak jött ez, hogy de jó lenne ezt megörökíteni valahogy. Az édesanyám adta kölcsön a Szmena márkájú orosz fényképezőjét, de rájöttem, hogy nem olyan könnyű ez, mert közel kell jutni valahogy az állatokhoz. Engem főleg a madarak érdekeltek, ami még nehezebb téma. Aztán úgy alakult, hogy Bartók úr befogadott tanítványának és vettünk egy Zenit fotópuskát, ami nagy segítség a természetfotózáshoz. Aztán ahogy fejlődött a technika, úgy lett egyre könnyebb a dolgom. 

- Természetfotósként mi várt rád Mexikóban?

- Szerintem az egész föld gyönyörű hely, a természet mindenütt körülvesz minket. Mexikóban pedig olyan természet várt rám, amit nem ismertem, hisz itt vannak mérges kígyók, skorpiók, krokodilok. Volt, hogy barátokat vittem fotózni a mocsárba, és kiabáltak, hogy ott egy krokodil, miközben én a vízben feküdtem, hogy fotózzam a madarakat. Hát, mondom persze, hogy ott egy krokodil, mivel itt élnek. Aztán kérdezték, hogy mit csinálok, amikor látok egyet, hát mondom megpróbálok nem rálépni. Ismerni kell és tiszteletben tartani ezeket a dolgokat, meg nyitott szemmel járni. Mexikó ikonikus madara a flamingó, sokat fotózom őket is, most éppen ezer számban vannak itt egy Sisal nevezetű faluban. Elkezdték az udvarlást és hamarosan eldöntik, hol raknak fészket, mert itt a Yucatán tengerpartján, a mocsárban sok helyet szeretnek. Ilyenkor az ember a tengerparton fürdőzik, aztán egyszer csak 300 flamingó elrepül előtte, ez valami gyönyörű látvány. 

- Bármerre jársz, nálad a fényképezőgép?

- Rengeteg évet éltem úgy, hogy mindig velem volt, még munka közben is. Tíz éve láttam egy dokumentumfilmet, ahol egy fotós a világ összes sivatagját végig fotózza hátimotoros siklóernyővel, és úgy éreztem, ezt én is akarom. Letettem az ejtőernyős vizsgát, megtanultam paramotorozni és emlékszem az első repülésemre, futottam, futottam, és amikor a lábam elhagyta a földet és egyszer csak repültem, leírhatatlan volt. Ennél közelebbi érzés nincs ahhoz, hogy egy madár mit érez. Aztán hirtelen megláttam felülről azt, amit a földről már ismertem, egyből beleszerettem a repülés érzésébe is, nemcsak a fényképezésbe. A fényképező, meg most már egy 360 fokos kamera is mindig velem van, a mellkasomra tudom erősíteni és egy mozdulattal kiszedni és fényképezni. Meg kell mutatni ezt a gyönyörű természetet, főleg az új generációnak, hogy lássák, mi vesz minket körül és találják meg ők is azt, hogy lehet ezt megőrizni és a részévé válni. 

venna