A mi szeretett otthonunk, Tiszaújváros

Településünk várossá nyilvánításának 60. évfordulója alkalmából emléklapot vehettek át azok, akiknek évtizedek óta Tiszaújváros az otthona. Ezüst oklevelet kaptak az 50 éve, arany oklevelet vehettek át a legalább hat évtizede itt élő lakók, akik jelentkeztek a jubileumi felhívásra. Az ünnepélyes átadást csütörtök délután tartották a polgármesteri hivatalban. A jubileumi évben szinte minden hónapra jut(ott) egy-egy program. Legutóbb azokat köszöntötték, akik évtizedekkel ezelőtt telepedtek itt le. Tiszaújváros polgármestere, dr. Fülöp György és településünk jegyzője, dr. Juhos Szabolcs egy családias hangulatú, nosztalgikus ünnepségen fogadta a városlakókat. 

A város, ahol élünk

- Önök mindannyian ismerik a város történetét, ami tulajdonképpen tényleg a semmiből jött létre. Az első lakók a szélrózsa minden irányából költöztek ide, eltérő kultúrával, akik a közös célok érdekében együtt tudtak működni. Együtt építettek a semmiből gyárakat, egy várost, és ez a város a mai napig fejlődik. Végtelenül hálásak vagyunk önöknek, mert olyan várost hagytak ránk, amelyikre azt szokták mondani divatos szóval, hogy élhető. Mi, akik itt élünk azt mondjuk, hogy szerethető, hiszen csak mi tudjuk azt, hogy milyen tiszaújvárosinak lenni. Annak idején a munka és a lakás lehetőség hozta ide az embert fiatalon, és aztán megszerette, de nem a várost szeretjük, hanem, hogy őszinte legyek, egymást kell szeretni. 

Akkor vagyunk boldogok, hogyha tudjuk egymást tisztelni, szeretni, és egymást el tudjuk fogadni, és mi fiatalok önöktől ezt a fajta elfogadást tanultuk. Azt, hogy hogyan lehet élni egy békés városban. Lehetnek politikai viharok, lehetnek gazdasági nehézségek, minden lehet, de alapvetően, mégiscsak itt élő emberekként tiszteljük egymást. Köszönöm, hogy egy adott életszakaszban úgy döntöttek, hogy itt fognak élni a mi városunkban, hogy ennyi évtizedet itt eltöltöttek, ami nyilvánvaló, hogy nem volt véletlen és köszönöm az évtizedek alatt hozzáadott értéket - mondta a polgármester.

Itt vagyok otthon 

Pongrácz László arany emléklapot vett át az ünnepségen a város polgármesterétől és jegyzőtől. Ő több mint 60 éve telepedett le családjával a városban. 

- Mi 1961-ben jöttünk ide a szüleimmel és a bátyámmal. Nem sok minden volt itt akkor, még a víztorony sem volt. Nagyon a szívemhez nőtt ez a város, szeretem a mai napig. Itt végeztem el az iskolát, az általánost, a gimnáziumot, itt lett munkahelyem. Gyerekként a Tisza úton laktunk, miután megnősültem a Lorántffyra költöztünk. A kisváros szép naggyá fejlődött az évek során, hiszen itt nem sok minden volt anno. Emlékszem a Birkacsárdára, valamikor volt ott egy mozi is, oda jártunk gyerekkorunkban. Sokat játszottunk kint az utcán, futballoztunk, kézilabdáztunk, kézilabdában második helyezést értünk el az úttörőolimpián. 

Sok szép emléket tudok felidézni fiatalkoromból. Hegesztő szakmát végeztem, a VGV-nél, dolgoztam és sokat jártunk a TIFO-ra, TVK-ra is. Ez a város nekem nagyon szép. Szép virágos, szépek az utcák, terek, parkok. Sütő Sándornénak is megannyi emléke van. A város minden zeg-zugát jól ismeri, és az itt élőket is. Kisbabaként érkezett, ma pedig már nyugdíjas. - Engem két hónaposan hoztak a városba a szüleim, igazából a várossal együtt nőttem fel - emlékszik vissza a kezdetekre. 

- Nagyon sok élmény fűződik ide. Itt jártam bölcsibe, oviba, általános és középiskolába. Itt ismertem meg a férjem, és a mai napig itt élünk. Sohasem akartunk innen elmenni. Jó érzéssel tölt el a mai napig, amikor messziről jövünk haza és meglátjuk a várost, hogy mindjárt otthon leszünk. Ha visszatekintek, az még határozottan megvan, amikor a hármas iskolába, a mai Kazinczy házba írattak be a szüleim, és mögötte kukoricatáblák voltak, és utána építették a három kilencemeletes panelházat. Nagyon különleges volt egy gyerek számára, hogy ekkora magas egy ház, hiszen falun laktak a nagyszülők, és nekünk már a négyemeletes is magas volt, amiben laktunk. A nagybátyámék az egyik ilyen házban kaptak lakást, oda mentünk a liftet kipróbálni, ami egy gyerek számára fantasztikus élmény volt. 

Megéltük, végignéztük, hogy fejlődik, változik a város. Összetartó, jó közösség élt itt, dolgoztunk társadalmi munkában a központi parkban, a régi műanyag játékelemek helyét mi ástuk ki, úgy, ahogy a fáknak a gödrét is, de emlékszem arra is, amikor úttörőkoromban felfedezték itt a meleg vizet. A gát tövében volt a kút, hogy majd oda építik a strandot és akkor mi úttörők ki lettünk vezényelve, menjünk csináljuk a gödröket, ássunk, hogy majd itt bokrokat, fákat ültetnek, hogy mire majd az épület felépül, akkor a fák megnőjenek. Hát egykét fa van még belőle, nem maradtak meg. Most már a kemping területéhez tartozik az a rész. 

Vannak képek, amik úgy feltörnek az emberből, hogy milyen más is volt, főleg, amikor a szüleimnél előkerülnek a régi fényképek. Most már én is nyugdíjas vagyok, és mindig az volt, hogy hát ez a fiatalok városa, és elértük azt, hogy az akkori fiatalok megöregedtek és az akkori fiatalok városából nyugdíjasok városa lett.

Család, barátok, közösség 

- Én '66-ban jöttem ide augusztus 5-én, de akkor még Tiszaszederkény volt, majd Leninváros és évtizedek múlva Tiszaújváros - idézi fel emlékeit Mártha Leventéné, Margó. - Akkoriban csak a három nyolcemeletes volt kész, a hármas iskola, és ott volt a gimnázium is, és ha jól emlékszem a mai Rózsa út, ami akkor Sallai út volt, ennyi volt a város. Utólag is azt gondolom, hogy nem tudtam volna jobb helyre menni, pedig nagyon meglepődtem, amikor leszálltam a vonatról, és láttam, hogy csak ennyi az egész.

Miskolcon éltem előtte három évig, Miskolc után ez itt nagyon furcsa volt. Leninváros korában is nagyon komfortos volt, a gyerekeimnek közel voltak az iskolák, jó volt az orvosi ellátás. Rengeteget jártunk házibuliba fiatalként, nagy volt a baráti társaság, ami gyorsan kialakult, hiszen sokan jöttek ide a '60-as, '70-es években. Nem unatkoztunk sosem. Fodrászként dolgoztam, sok vendégem lett, úgyhogy gyorsan jutottam mindig sikerélményhez, és akkor jöttem rá, hogy hát én tudom a szakmát, mert hát egy falusi kislánynak akkor azért nem volt egyszerű. Egykori kollégánk, a Képújságot szerkesztő és üzemeltető Szabó Sándor ma már nyugdíjas éveit tapossa. Szívesen jár-kel a városban, részt vesz az időseknek szervezett programokon, és minden máson is, hiszen ma már erre több ideje van.

- Én 1960- tól '70-ig jártam középiskolába, '70-ben itt kezdtem a Vegyépszernél, aztán átmentem a Csőszerhez, ott voltam tizenegynéhány évig, majd a végén a televíziózással foglalkoztam. Megnyitottam egy tévécsatornát, a Kábelinfót, és azt üzemeltettem 12 évig, aztán mikor ez megszűnt, a Tisza TV-nél a Képújságot üzemeltettem. Soha nem gondoltam arra, hogy elmenjek ebből a városból. Én szerettem ezt a várost az első perctől kezdve. A családalapítás idején az tetszett, hogy volt óvoda, bölcsőde a gyerekeknek, szociális ellátás, segítség lakásvásárláshoz.

A szemünk láttára épült, szépült minden, és ezeknek valamilyen formában mi is részesei voltunk. Amikor ide költöztem, például ez a hatlépcsőházas, a mai Szent István út 1-11., akkor Lenin út volt, az még lépcsőzetes alakú volt, mert akkor építették, akkor rakták fel az emeleteket. Stelkovics Istvánné évtizedekig a kereskedelemben dolgozott, sokan emlékezhetnek még rá a „Kispiszkosból" vagy a Sajó Áruházból. Gyermekei is itt maradtak, ahogy ő is, mert mindig is ezt a települést érezte otthonának. - Mi 1971. augusztus elsején költöztünk a városba a férjemmel - sajnos ő már 5 éve nincs köztünk - de én nagyon-nagyon boldog voltam, amikor ide költöztünk. Ide születtek a gyermekeink.

Két csodálatos gyermekem van, egy lány és egy fiú. Nagyon szeretem, szeretjük a várost, boldog és büszke vagyok, hogy ilyen városban élhetek. Úgy gondolom, hogy az emberekben nagyon sok szeretet van. Igaz, hogy egy picit most megingott, de a régi mag, hogy így mondjam, az összetart.

Én annak idején a „Kispiszkost" nyitottam Fedor Kobeczi bácsival. Ott kezdtem, utána átmentem a rendelőintézetbe, majd a Sajó Áruháznak voltam az egyik vezetője, és onnan mentem nyugdíjba. Nagyon szeretem az embereket, úgy gondolom, hogy ők is szeretnek engem. Amikor ide jöttünk a városba, akkor kezdtek épülni a lábasházak, reggelente a nagy dübörgésre ébredtünk. 

A férjem a tanácson dolgozott, ott volt gépkocsivezető. Nagyon sokat dolgoztuk. Sajószögeden volt egy fóliakertészetünk, reggel négykor keltünk, amikor ott végeztünk, mentünk dolgozni. Rengeteget változott a város, folyamatosan épült, szépült. Ha ide jönnek a barátaim, velük mindig körbe kell a várost járni, hogy megmutassam nekik, és olyan boldogan mennek vissza, hogy ilyen szép, tiszta várossal nagyon kevéssel találkoznak.

berta