Vidéki történetek Bukta Imrével

Jó néhányszor volt szerencsém találkozni Bukta Imrével az elmúlt évtizedekben. Vagy kiállítani jött a városba, vagy egykori mestere és jó barátja, Pataki János tárlatát nyitotta meg, de itt volt akkor is, amikor idén januárban Pataki Galériára keresztelték át a városi kiállítótermet. Láttam már jó néhány Bukta Imre vidékről mesélő történetet olajvásznon és nosztalgiával hallgattam régi leninvárosi élményeit, amit a '70 es évek közepén alig másfél év alatt élt meg művész barátaival, TVK-s kollégáival, de ez a röpke időszak is mély nyomot hagyott benne. Örökre. A Kossuth és Munkácsy díjas művész november 5-e óta a Nemzet Művésze, olyan nagyságok mellett, mint Sebő Ferenc, Szakcsi Lakatos Béla, Tandori Dezső vagy Kubik Anna. Az ország legkiválóbb művészeinek járó cím tulajdonosával, Bukta Imrével tiszaújvárosi tárlatmegnyitóján beszélgettem. 

- Mit szólt, hozzá, amikor megtudta, hogy ettől az évtől már önt is a Nemzet Művészei között tartják számon?

- Nagyon meglepődtem, és nagyon örülök neki. Arra gondoltam, hogyha mondjuk az én falum és az ott élő emberek a nemzethez tartoznak, és én is, és ha ilyen értelmezésben nézzük ezt, akkor én nemzet művésze voltam eddig is. Immár hivatalosan is, ami nagy öröm számomra. Nem volt célom soha ilyen eredményeket elérni, főleg, amikor itt, még anno leninvárosiként éltem, és alkottam. 

- A hetvenes évek közepén a TVK-ban dolgozott dekoratőrként. Sok emléket vitt magával?

- Igen. 1974-75-ben a Tiszai Vegyi Kombinátban a karbantartó részlegen dolgoztam, sokaknak hálás is vagyok. Egyrészt Pataki Jánosnak, akit a mesteremnek tekintek, és aki itt áll most velem szemben a róla elnevezett galériában, kivágott papírforma képében. 

Meg kell említsem Nagy Jánost, a dekoratőrkollégámat, és Stickl Lászlót, akkori részlegvezetőt, akik biztosították azt is, hogy a munkaidő után ott maradhassak és festhessek, ameddig kedvem van az akkori dekorációs műhelyben. Meg kell még említenem Arany Gusztávot, aki egy népszerű, ismert figura volt itt, hiszen a vezérigazgatónak volt a titkára, azon kívül művész is volt, és ő rengeteget segített nekem. Nemcsak rajtam, hanem rajtunk, mert később, amikor visszajöttem ide Szentendréről, akkor hetedmagammal egy művésztelepet tartottunk a kombinátban. Ez, hogy megvalósulhatott Arany Gusztávnak volt köszönhető. 

- Mit csinált a TVK-ban munkaidőben és munkaidő után?

- Munkaidőben mindenféle dekorációs feladatunk volt. Kezdve a legegyszerűbb „Fűre lépni tilos!" tábláktól, a Lenin fejekig, sok mindent csináltunk. Rengeteg Lenin portrét vágtam ki nikecellből. Versenyt rajzoltam a kollégámmal, hogy behunyt szemmel melyikünk tud jobb Lenin profilt festeni. Munkaidő után pedig mindent elkövettem, hogy a művészettel foglalkozzam. Ennek része volt az is, hogy gyakran meglátogattam Pataki Jánost, akkor még az úgynevezett barakkok egyikében dolgozott. Nagyon jó hangulat volt nála mindig, imádtam ott ücsörögni, hallgatni őt. Ez nagyon nagy inspiráció volt, de jártam például fotó és filmszakkörre is Fekete Bélához. Ahogy visszaidézem, sok jó ember vett körül itt. Akkoriban volt egy kulturális forrongás, és én úgy éreztem, hogy a vizuális művészet minden irányába kiteljesedhettem. 

- A művészi fantázia mennyire szárnyalhatott abban az időben, mondjuk amikor Lenin fejeket készített a dekorüzemben?

- Mindenki tudta, hogy ez a munkánk, ezt meg kellett csinálni, nem volt ezzel semmi probléma. Emellett persze, mint mondtam, lehetőség nyílt arra, hogy a nagy hangárban, ahol a dekorációs műhely volt, fessek, és nagy-nagy vászonképeket alkottam. Egyik másik itt maradt, meg kell mondjam, hogy azt se tudom, hogy hol van, de odaadtam megőrzésre ide-oda. Ez még egy kutatás tárgya lesz, hogy merre lehetnek az akkori műveim itt a városban, lappanganak- e valahol, nem tudom.

- Olyan szeretettel beszél művészi pályáját is meghatározó leninvárosi barátairól, művésztársairól, akkor nem véletlenül van itt a Bukta táralt festményei között egy Pataki alkotás is a galériában?

- Így van, ez megtervezett volt, hogy valahogy mindenképpen meg kell emlékezni Pataki János szellemiségéről, és szelleméről is. Ez a kép kifejezetten nekem és rólam szól. Tulajdonképpen a műveimet reprodukciókba vagdosva beleépítette ebbe a montázsba, a kicsit installált képbe. 

Ahogy ő játszott a képekkel, egyszerűen nemcsak szellemi értelemben, hanem a képalkotást tekintetében is, szinte gyermeki játékkal élvezte magát az alkotást, ami nekem nagyon nagy példa volt. Én is hasonlóan építkeztem egyébként, bár itt most festményeket látunk, de itt is vannak rétegződések, ugyanakkor installációval is foglalkozom, filmeket készítek, tehát sok műfajban vagyok jelen egy-egy nagy kiállításon. 

- Anyu és Apu első randiján, Nagyfater katonacimborájával, Karesz mindig is szerette Gizit. Nem gondolta túl a festményei címét, és a nézőnek sem kell semmi mást keresniük e mögött. Az alkotásait elnézve az egész családját, felmenőit, szomszédait, rokonait elhozta egy-egy vidéki történet képében.

- Valójában ők nem az én rokonaim, bár a címekből úgy tűnhet, de ők valójában jelképes figurák, ugyanis most készülők egy kiállításra, ami majd Budapesten nyílik márciusban, és ennek az anyaga, egy nagyobb része már itt van a falon. Ez tulajdonképpen afféle ősbemutatója annak a kiállításnak.

A tematikája az, hogy megszűntek a klasszikus családi fotóalbumok, hogy fényképeket berakunk az albumba, ezt gyakorlatilag a Facebook és a közösségi média hihetetlenül letarolta, viszont nagyon sok ember, aki Facebookozik, felrak egy-egy régi fotót, a családi múltat, a '70-es '80-as évekből és én ezek közül szabadon válogattam, hiszen ezek a neten már egy publikus, nyitott, bármire felhasználható képek, mert ő maga rakta fel. Én kiemelem az akkori környezetéből, és átköltöztetem az egész embert a vászonra, és az őt körülvevő környezetet.

- Említette, hogy installációkat és filmeket is készít. Könnyen magával ragadta a digitális világ?

- Igen, tulajdonképpen komplexen gondolkodom a művészetről, képzőművészetről, ezért nem is festőművésznek nevezem magamat, hanem képzőművésznek. Többek között színházi díszleteket, látványterveket is készítettem már legalább négyet. Ez a világ is vonz. Egyébként nem nagyon értek a digitális világhoz, viszont azt tudom, hogy mit szeretnék elérni, és mindig megkeresem azt a szakembert, aki profi, érti a gondolatomat, és meg tudja azt valósítani. Csak, hogy mondjak egy példát, a vásznat se én szövöm, meg a festéket se én keverem. Ha van egy olyan videómű, amihez nekem muszáj technikai segítséget kérnem valakitől, azt megteszem.

- Vannak álmai, tervei, vágyai?

- Külön kell választani például a festést, meg a papíralapú síkképek készítését, mert az egy kicsit magányos munka a műteremben. Az most következik, hogy jön a tél, a rossz idő, ilyenkor jó bent, a duruzsoló konvektor mellett festegetni, de mondjuk, hogyha fel kell építeni egy olyan kiállítást, amiben installációk, vetített képek, videomunkák vannak, az már egy sokkal összetettebb tevékenység, ott már mindenféle kreatív segítséget kell igénybe venni, az egy közös munka. Hál' istennek jó passzban vagyok, és vannak ilyen szakmai elismeréseim, mint a legutóbbi Nemzet Művésze, ami nem arra ösztönöz, hogy hátra dőlve tévézgessek, hanem ellenkezőleg, sokkal jobban inspirál arra, hogy még jobban megfeleljek ennek, és magamnak is. berta