thumb bohocdoki1Huszonhárom éven keresztül a színpadon szórakoztatta a nagyérdeműt. Színművészi pályafutását Debrecenben, a Csokonai Nemzeti Színházban kezdte és a Miskolci Nemzeti Színházban folytatta. Ott is fejezte be. Madách, Shakespeare és Szophoklész rajongója úgy döntött, ezután másképpen szeretne adni. Elsősorban azoknak, akik életük legnehezebb harcát vívják: beteg gyermekeknek és kétségbeesett szüleiknek. Közülük sokan már jól ismerik Dr. Cukort, aki a legszomorúbb kis beteg arcára is villámgyorsan mosolyt varázsol. A Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány nevettetőmesterével, Ramocsa Emesével beszélgettem.

thumb bohocdoki2- Mikor és hogyan lettél bohócdoktor?
- Tizennégy évvel ezelőtt a bohócdoktor társam, Osváth Tibor szólt nekem, hogy munkatársat keresnek mellé Miskolcra, a Gyermekegészségügyi Központba. Részt vettem egy meghallgatáson, ahol a színészi eszközök használatát, a kommunikációt, a pszichológiai alkalmasságot és a rögtönzési képességet mérték fel a mentorok. A felkészülés ezen része könnyen ment számomra, az igazán nehéz feladat csak ezután következett: bemenni a kórházba a kis betegekhez.
- Mi mindennek kell megfelelni ahhoz, hogy valaki bohócdoktorrá válhasson?
- Komoly alapképzésen és továbbképzéseken veszünk részt folyamatosan, állandó fejlődéssel és megújulással jár a mi pályánk.
- Mi szükséges a bohóc karakterének megformálásához?
- A köztudatban elterjedt az, hogy - pusztán egy piros orral és színes hajjal - bárkiből lehet bohóc. Pedig ez távolról sem fedi a valóságot. Roppant súlyos szerep, életünk végéig tanuljuk. Bohócot alakítani - megtanulni, hogyan jár, néz, beszél, lélegzik és reagál a különböző helyzetekben - nagyon komoly művészi minőséget jelent. Egy bohóc pedig akkor hiteles és igazán szerethető, ha az imént felsorolt jellegzetességeit úgy sajátítjuk el, mintha az alapszemélyiségünk részeit képeznék. Megformálni a nevettetés mesterét picit sem könnyebb, mint egy világhírű színdarab főszereplőjét. A mentális felkészültség és stabilitás ugyancsak elengedhetetlen a szakmához.
- Felidéznél olyan derűs példákat a bohócdoktori pályádból, amelyek különösen megérintettek?
- Nemrég Nyíregyházán, a mentálhigiénés osztályon jártunk egy tizenhét éves lánynál. Sem enni, sem inni nem akart és a szobából sem jött ki, de nekünk - a bohóc esetlenségének köszönhetően - sikerült felvidítani, elértük, hogy felkeljen az ágyból és végül ebédelt is. A korábbi bohóckarakterem gyakran férjhez ment. Dr. Cukorként sokáig látogattam egy sclerosis multiplexes kissrácot is. Egyszer aztán letérdelt elém a kórteremben - kezében egy, az édesanyja által papír zsebkendőből készített szegfűvel - és így szólt: „Cukor, a múltkor azt mondtad nekem, hogy igazi lánykérést szeretnél. Készültem.” Akkor bennakadt a szó. Soha nem felejtem el. Az is csodálatos, amikor hosszú évek után - teljesen váratlanul - ismernek fel egykori kis betegek és a szüleik. A közelmúltban pont itt, a strand mellett dolgoztam, amikor épült az új parkoló. Egy erős, fiatal férfi pedig éppen lámpaoszlopokat szerelt a túlsó oldalon. Nem ismertem fel. Egyik nap aztán odajött hozzám egy üveg mézzel, és elmondta, hogy azért hozta nekem, mert több mint tíz évvel ezelőtt jártam bent nála a hematológián, és most szeretné megköszönni, amit akkor érte tettem. Máskor egy munkatársam vette észre bennem az egykoron, a kislányát felvidító bohócot. Hamarosan viszontláttam az azóta már felnőtt, gyönyörű nőt is. Megszólítottam úgy, ahogy annak idején a kórteremben, rám nézett és a nyakamba borult.
- Hogyan éled meg a veszteségeket?
- Irgalmatlanul nehezen. Most is elvesztettük egy barátunkat. Évek óta ismertük. Sajnos sokszor megtapasztaljuk ezt. Pontosan ezért sokáig csontvelő- és őssejtdonor is voltam, mert arra vágytam - ami persze lehetetlen - hogy az egyik betegemnek segítsek. Talán nemsokára újra adakozom. A veszteségek ellenére muszáj továbbmenni, mert a gyerekek holnap is visszavárnak.
- Ott voltatok a búcsúztatóján?
- Nem. Nem járunk, nem járhatunk temetésre.
- Az életük végén járó, egészen kicsi gyerekek hogyan viszonyulnak a halálhoz?
- Egész kicsi korban teljesen leegyszerűsítik, nem képzelik köré azt az őrületet, amit mi, felnőttek. Az is igaz, hogy gyakran maguk is megérzik, amikor közeledik az út vége, de elfogadják. Kamaszkorban viszont már megjelenik a harc.
- Hogyan választottad a neved és a karaktered?
- Még a színházban, egy kolléganőm segített megtalálni a bohócnevemet. Azt mondta, a cukor édes és olyan szeretni való. A nevemtől nem is akarok megválni, de a karakter változott a kezdetekhez képest, és még fog is változni. Az első bohócom narancssárga kertésznadrágot viselt - tele rejtett zsebekkel - és szalmakalapot, mert akkor még rövid hajam volt. Egy kollégám azt mondta, úgy néztem ki, mint egy kínai rizsszedő. Milyen érdekes, pont ma dobta fel a facebook az első fotómat a kezdetekből. Rajta egy bohókás, gyerekes, picit szemtelen, „mindenkihez férjhez megyek” és „a szerelem a minden” beállítottságú bohóclánnyal. De volt már nőcisebb fizimiskám is magas sarkú cipővel és miniszoknyával. Kezdetben mondogatták, mit hagyjak el, később már magam is ráéreztem, mikor kell változtatni. Most szókimondó, meggondolatlan és szemtelen bohóc vagyok, aki úgy feszegeti a határokat, hogy még a szülők is imádják. Ez ugyancsak fontos: a fáradt és reményvesztett anyukát is kacagni látni. Természetesen igyekszem, hogy ne csak a szóbeliség mozgassa a viziteket, sokszor alig beszélek, és inkább az akcióra, a mozgásművészetre építek. De énekelek és zenélek is a kicsiknek.
- Minek alapján változik a karaktered?
- Az életkor alapján. Ahogy múlik az idő, egyre több az élettapasztalat, és ennek megfelelően a személyiség is változik. Harminckét éves voltam, amikor elkezdtem a bohócdoktori pályámat, most negyvenhat vagyok. Nem azt mondom, hogy megkomolyodtam, mert ez nem igaz. De sok mindent megéltem, és nemcsak én fejlődtem az évek alatt, hanem Cukor személyisége is. Tulajdonképpen nem is érzem, hogy öregszem, mert a lelkem mindig gyerek marad, és a hozzám hasonló korú nőkhöz képest teljesen másképp állok az élethez. Az emberek többsége elfelejt nevetni, és a „poharat mindig félig üresnek látja”, nem pedig félig megteltnek. Nyilván a kórházban, a gyerekek között eltöltött idő miatt én másképp értékelem az életet. Megtanultam, hogy nagyon rövid. Kis túlzással egy csettintés csupán, ezért nem éri meg rágódni a nehézségeken. Arra nincs idő.
- Mit tanultál még a gyerekektől?
- Őszinteséget, nagylelkűséget, szeretetet és azt, hogy ne bonyolítsuk túl az életünket.
- Mi mindenre kell figyelned a munkád során?
- Mindig helyzetfüggő, hogy éppen mit csinálok, miután felmértem, hogy a gyerekek abban a pillanatban milyen állapotban és hangulatban vannak. A viziteket megelőzi egy bejárás civilben, ahol megkérdezzük, hány gyerek fekszik az osztályon, van-e közöttük látás vagy hallássérült, fogyatékkal élő, esetleg külföldi. Nincs két egyforma nap és két egyforma találkozás. Mindig rögtönözve foglalkozom a kicsik lelkével, minden alkalommal az állapotuknak és hangulatuknak megfelelően alakítom a feladatomat úgy, hogy közben az összes idegszálammal ezerfelé figyelek. Tudnom kell azt is, mitől fél a gyerek, éppen mire nyitott aznap és ennek alapján meddig lehet közel menni hozzá. A nevettetés művészete mellett a rögtönzés művészete is a miénk.
- Mennyiben más sérült gyerekeket megnevettetni?
- Nagyon szeretem az ő különleges világukat, és úgy érzem, hogy velük egészen kivételes a kapcsolatom. Néhány évvel ezelőtt megismertem egy autista fiút. Nem tud beszélni. Készült rólunk egy közös fotó. Csak jóval később tudtam meg, hogy a párnája alatt tartja. Úgymond velem alszik. Fantasztikus érzés tudni, hogy ennyire jó hatással vagyok rá.
- Mi a legnehezebb számodra ebben a szakmában?
- Az, hogy a vizitek idejére visszatartsam az anyai énem. A kórházban az a dolgom, hogy kizökkentsem a gyerekeket abból a nyomasztó légkörből, ami körülveszi őket. Természetesen megesik, hogy a látogatásunk alatt - nyitottságuk tetőfokán - „kiszakadnak” belőlük olyan dolgok, amelyekről addig másnak nem beszéltek. Nekünk nem tisztünk közvetlenül reagálni ezekre, a játék során mégis próbálunk valamiféle rejtett iránymutatást adni számukra. Emellett természetesen mindig jelezzük a nővéreknek és az orvosoknak, mi történt. Mindig nagyon sok szeretettel várnak bennünket a kicsik, mi pedig élettel és színekkel telve érkezünk meg nemcsak hozzájuk, hanem a kórházban dolgozókhoz is.
- Van egy fiad, miként tudod visszatartani az anyai éned a kórházban?
- Muszáj, nincs más választásom. Próbáld meg beleképzelni magad a helyembe! Gondold el, hogy tizennégy éve dolgozol bohócdoktorként, mögötted van már ezernél is több vizit, ami több ezer kis beteggel való találkozással egyenlő. Ha a jókedvre derítés mellett arra is törekszel, hogy igazán közel kerülj hozzájuk és megismerd a személyes történeteiket, akkor belehalsz mindig? Hiszen emberek vagyunk, van lelkünk. Ugye, hogy nem lehet? Éppen ezért, amikor kilépek a kórház ajtaján, Dr. Cukor „ott marad”, és szélsebesen visszaváltozom Ramocsa Emesévé. Van egy pszichológus is a GYEK-ben, akivel rendszeresen megbeszéljük a haláleseteket és más súlyos tapasztalatokat.
- Meddig találkozhatunk még Cukor bohóc jelenlegi „arcával”?
- Egy-két évig még biztosan. Nagyon szeretik az alapvetően csendes természetét, ami egy varázsütésre nagyon viccessé is tud válni.
- És Cukor bohóccal?
- Amíg a kezeim nem ráncosak és öregek. Mert az arcomat le tudom sminkelni, de a kezeimet nem.
Ördögh István


Content of popup