thumb harmanAz ókori Görögországban még elég hiányosak voltak a telefonvonalak, így Marathontól Athénig kellett futnia annak az üzenethordozónak, aki hírt adott a perzsák feletti győzelemről. A jelenkorban a klasszikus, athéni maratonfutást november második vasárnapján szokták rendezni Görögországban. Idén három tiszaújvárosi versenyző teljesítette a távot, Pap-Csákvári Judit 3 óra 47 perc alatt, Hajas Gábor 5 óra 29 perc alatt, Pap Zsolt pedig 5 óra 35 perc alatt.

- Nagyon régóta jártok futóversenyekre. Az, hogy Görögországban maratont fussatok, hogy került a bakancslistára?
Pap-Csákvári Judit: Úgy gondoltam, hogy a fiúknak kell egy kis motiváció ahhoz, hogy folyamatosan edzésben legyenek. Ha benevezünk valahová, szívesebben futnak. Várható volt, hogy még jó lesz az időjárás, és kihívás lesz a terep, mert nehéz pálya. Eddig sík pályákat választottunk maratonon, és arra gondoltam, vigyünk bele egy kis csavart, hogy szép helyen is fussunk, de egy kicsit nehéz is legyen.
Hajas Gábor: Ha tudja az ember, hogy ott van előtte egy maratoni táv, amit le kell futnia, akkor bármilyen rossz idő van, vagy sötét, hideg van, esik az eső, akkor is ki kell menni, és edzeni kell. Ha valami célért dolgozunk, akkor könnyebbek az edzések.
- Mi volt nehéz ebben a pályában, hogy képzeljük el a terepviszonyokat?
P.-Cs. J.: A 8. kilométertől 32-ig emelkedett.
H. G.: Nekem ez a 13. maratonfutásom volt, ez volt magasan a legnehezebb pálya. Meleg volt, a pálya pedig brutális, a 42 kilométerből körülbelül 30 kilométer emelkedő. 25 fok volt, és végig tűzött a Nap.
- Milyen volt, amikor megérkeztetek Görögországba, és hogy kezdődött a verseny?
Pap Zsolt: Volt egy hatalmas expó egy sportcsarnokban, 18.000 nevező volt. Felvettük a rajtszámot, és a verseny napján buszokkal vittek ki minket.
P.-Cs. J.: Hat helyről indítottak buszt, és egy busz csak egyszer fordulhatott, mert az egész utat lezárták. Csak azok közlekedhettek, akik a logisztikát csinálták, a frissítőket szállították. Az elmúlt 4 év során a legjobb futott időd alapján osztanak be blokkokba. 10 blokk volt, és úgy indították az embereket, hogy minden blokknak külön rajtceremóniát tartottak. Egy-egy blokk között 2 perc különbség volt. A lassúbbak indultak hátulról, az elit rajtolt elölről, hogy ne kelljen kerülgetni a lassabbakat.
- A történelemkönyvből úgy emlékszem, hogy a hírvivő befutott, annyit tudott még mondani, hogy győztünk, és meghalt. Ti mit éreztetek, amikor célba értetek?
P.-Cs. J.: A fiúk jobban megszenvedték, de én nagyon élveztem, mert óvatos duhaj módjára nagyon lassan kezdtem. Maradt erőm, és az utolsó 10 kilométeren vigyorogtam, mint a vadalma. Az utolsó 5-ön meg hol könnyeztem, hol nevettem, mert minél közelebb voltam a célhoz, annál inkább lehetett hallani a stadion morajlását. Tehát egy fantasztikus élmény volt. Több sorban álltak az emberek az utolsó kilométeren a kiszalagozott útvonal mellett. Mindenki bravózott, volt, aki leolvasta a nevemet a rajszámról, és akkor még a nevemet is kiabálták, tehát szenzációs volt, nagyon jó volt célba érni.
P. Zs: Én nagyon elfáradtam, fájt mindenem, de a befutó óriási élmény volt, még én is megkönnyeztem.
H. G.: Örültem, hogy sikerült ezt a nehéz pályát legyőzni. Bár sokan kérdezik azt, hogy tényleg gondoltam volna, hogy megcsinálom, de nem volt kérdés, hogy megcsináljuk. Olyan opció nincs, hogy az ember megáll, mert fáj neki, akkor is be kell érni célba. Katarzis nem volt, viszont tényleg az ember átérzi azt, amikor a stadionba befut, hogy annak idején az 1896-os, első athéni olimpiának a maratonfutói is ide futottak be. Hatalmas volt a hangulat, rengetegen voltak a célvonalon, mindenki mosolygott, tehát igazából maga a helyszín volt az, amit nagyon élveztem. De abban a pillanatban inkább az villant át a fejemben, hogy de jó, hogy vége van.
- Volt olyan holtpont, amikor nagyon harcolni kellett, hogy folytassátok?
P. Zs.: A 24. kilométernél éreztem ilyet, ott nagyon meredek emelkedő volt, az nagyon kemény volt, megszenvedtem. De hihetetlen hangulatot csináltak, nagyon jól megszervezve. Több mint 12.000 ember futott be! És nagyon sok volt a magyar.
P.-Cs. J.: A futók talán 30 százaléka külföldi, tehát többnyire be is mondták, ha nem görög futott be. Nyilván őket is éltették, de a külföldieket is nagyon.
P. Zs.: Vicces feliratokat is raktak ki, hogy „Tudtad, hogy aki először lefutotta, belehalt?”
H. G.: Holtpont inkább rövidebb versenynél van, ahol az ember elég magas pulzusszámmal tolja, és valahol át kell, hogy rúgja magát egy fájdalmi ponton, aztán megint megy neki a futás. A maraton az folyamatosan fáj, inkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor az ember elindul két viszonylag középnehéz szatyorral a boltból és a feladat az, hogy ezt a szatyrot nem teheti le, bármennyire fáj a keze. Az első 2 kilométeren egyáltalán nem húzza, mert amúgy annyira nem nehéz, de már 5 kilométer után jobban húzza, 10 kilométer után még jobban, és így tovább. Egyre jobban fáj, de sosem az az elviselhetetlen fájdalom, hogy most itt nekem azonnal le kell ülnöm, viszont tudom, hogy amíg célba nem érek, ez a fájdalom csak növekedni fog. Erre kell igazából fejben felkészülni, hogy az ember tudja azt, hogy körülbelül hol kezd el majd kicsit jobban fájni, hol lesz az, amikor már nagyon fáj, de nem csak a láb, hanem akkor már minden. Fáj a csuklyás izom, a hát, a váll, mert ugyebár az ember futó pozícióban tartja magát. Ha ezt elrendezted magadban a rajt előtt, és elég kemény vagy fejben, akkor meg tudod csinálni.
- Mennyi ideig tart kipihenni egy maratont, másnap hogy érzitek magatokat?
P.-Cs. J.: Lefelé nehéz menni a lépcsőn, de ez is csak azért van, mert nem vagyunk hozzászokva a szintes futásokhoz. Más sík pályán futni, meg más volt ott a megterhelés az izomnak.
P. Zs.: De azóta már voltunk futni. Készülünk a következőre.
H. G.: Azért tud ez még fájni jó pár napig, de a legjobb az, hogy tényleg nem kell már több futólépést megtenni, mert az ember leülhet, és ehet végre valami olyat, ami nem banán, meg nem édes zselé, vagy édes ital, amitől az embernek a gyomra már ki van készülve egy maraton végén.
Surányi P. Balázs


Content of popup