Már szombat este átmentem vidámba, miután végignevettem Dombovári István humorestjét. Még reggel is azon kuncogtam, hogyan akarta felvenni Juliska néni egy Zeusz nevű percdíjas jós közvetítésével a kapcsolatot Fifi nevű kutyusával, aki szegény már az örök vadászmezőkre költözött. Mire a sok kutyavakkantás között Zeusz rátalált, Juliska néni csak ennyit kérdezett: - Hová a fenébe ástad el a műfogsoromat Fifike?
Díjazom az otthonmaradtaknak sugárzott online koncerteket, jó filmeket, vidám perceket. Az ebéd is a Retro rádió műsorára szinte észrevétlenül készült el. Egy-egy pörgős dalra fakanállal a kezemben még táncra is perdültem. Csak akkor kaptam észbe, hol vagyok, amikor a szűk konyhámban belerúgtam az asztal lábába.
Az ebéd utáni kávémhoz a lánykáimtól kapott csomagból egy habos Caffe au Lait kapszulát választok, és fahéjjal, mézzel ízesítem. Ízlelőbimbóimnak is kell az élvezet. Rájövök, most még az is öröm, hogy erkélyünk van, és ott napozhatok. Mire vége a karanténnak, olyan barna leszek, hogy azt hiszik, egy tengerparton töltöttem több hónapot. Jólesően szívom magamba a friss levegőt, a nap melegét. Az általa kapott D vitaminnak is hálás vagyok. Sokáig nem tétlenkedek, feladatot kaptam, összeírni a több hétre való szükséges dolgokat. Száraz élelem, tisztálkodó szerek. Gyermekeink a távolból vigyáznak ránk, és online rendelik meg a házhoz jövő csomagot. - Csak ki ne menjetek! - kérik ők is a megszívlelendő szabályt. Féltenek.
Bár egy rossz álomnak tűnik a mostani valóság, jobb vidámabban várni a felébredést. Mindig is szerettem az otthon melegét, most lesz alkalmam megszépíteni minden szegletét. Majd olvasni félbehagyott regényeimet, kapcsolatot teremteni videón, vagy levelezve rég nem látott rokonaimmal, barátaimmal is.
Amilyen csacsogó, pörgő vagyok, olyan komoly, megfontolt, szűkbeszédű a párom. Állítólag az ellentétek vonzzák egymást? Biztosan, ha 47 éve így-úgy, de működik. Azért önkritikát gyakorolva, legalább belegondolok, milyen lenne ez fordított helyzetben. Ha én lennék komolyabb, és a férjem sertepertélne körülöttem állandóan.
Bevillan a nagy játékos kedvemnek, egy nem igazán jól sikerült befejezése. Kétszobás galamb-
dúcúnkban az jutott eszembe, mi lenne, ha elbújnék, és az erkélyen cigarettázó férjem, majd bejövet megkeresne. Ki is szóltam a drágának, elbújtam, találjon meg! Hova is guggolhattam le, mint a fotel mögé, és vártam csendben, türelmesen. Teltek a percek, tán negyed óra is, amikor végre nyílt az erkélyajtó, és a szentem átgyalogolt a szobán nagy komótosan, ki a konyhába egyenesen. Még vártam, reménykedtem, hátha a nagy világmegváltó férfi gondolatai közben bevillan, meg kéne keresnie, de mindhiába. A térdeim is kezdtek zsibbadni egy idő után. Így hát feladtam a nagy játékomat, de azt soha, hogy nem találok ki majd érdekesebbet…
Ezt csak azért jegyeztem le, mert játék az élet is. Játszunk az élet színpadán. Nem mindegy milyen szerepet osztunk magunknak. Legyen optimista, vidám. Épp elég, ami komolyabbat, nehezet az élet oszt reánk. „A remény hal meg utoljára”, szól a mondás, és az ember reménykedik. Tán jobban is teszi, ha vidámságot, jókedvet csempész be a megváltoztathatatlanba. Könnyebben elviselhető.
Hát ilyen volt az én karanténos vidám vasárnapom.
Gál T. Olgi


Content of popup