thumb kr kuka 1Nem ez volt az első reggel, hogy erre ébredtem. A kertvárosi szerdák mostanság ilyenek. Szemetek! Megveszem, megeszem, szelektálom, kidobom, megtaposom. Hétfőn még jobban, mert már alig fér. Nyomom, préselem, hogy kedd este kigurítsam a ház elé, hogy aztán szerdán már ne is lássam, csak a hűlt helyét. Szerda reggel...tessék...ennyit a szemét hűlt helyéről. Hülyét kapok. Nem először. Szerdánként, amikor a szemetem szétborítva terül el a kukám körül.

Körülnézek. Senki. Sehol. Ordítanék, de nincs kinek, na meg feltrombitálni sem akarom a szomszédokat, hiszen alig múlt 6 óra. Csend van, még alszanak. Bent dübörgök, a látványtól sírni tudnék, siralmas csendélet. A többiek még alszanak, csendben sírok. A kukazsákom szétszaggatva, megtépázva, a dinnyehéjban savanyodó lé csorog a térkőre, a tojás héja még apróbbra, szilánkosra törve, a betonon bűzlik a szombati lerágott csirkecsont.
Tudom már ez is lerágott csont. Hogy megveszem, megeszem, szelektálom, kidobom, préselem, széthányják és szedem. Összeszedem újra és újra. Mert az én szemetem. Szemét egy dolog nem? Ha nem teszem, nem teszi más sem, rajtam marad a szemetem. A kukáskocsi tovább gurul, le sem fékez így előttem. Neki nem dolga összeszedni, csak üríteni az edényzetemet. Az enyémet, mindenkiét. Ami a földön szanaszét hever, marad nekem. Ha megakarok szabadulni tőle, hozom a zacskómat és összeszedem. Én. Amit egyszer kidobtam, újra belepréseltem. Csorog a dinnyelé a kezemen, aztán rá a papucsomra. Undorral nyúlok a csirkecsontokért, hol van már a vasárnapi zamata? Orrfacsaró, épp csak akkor veszek levegőt, ha már elfogy, amit bent tartottam másodpercekig. Ha egy kicsit nagyobbat vennék, az ordításra is jutna belőle. De nincs kinek. A szemét odébb állt....meg amúgy is túl nagy még a csend.
berta


Content of popup