A gyönyörű csillagos égbolt látványa az emberekből gyakran azt az érzést válhatja ki, hogy mindez a szépség, a harmónia, és a tökéletesség megtestesülése. Nos, ez csak a szépségre, és harmóniára igaz, a tökéletességre árnyékot vet a világegyetemben lezajló brutális robbanások és ütközések ténye. Jobban belegondolva persze az is kiderül, hogy ezek is az Univerzum fejlődését szolgálják, és végső soron ezeknek köszönhetjük létünket is. Jelen cikk terjedelmi korlátai nem teszi lehetővé a teljes áttekintést, ezért csak közvetlen környezetünk rendellenességeinek bemutatásával szeretném a Krónika olvasóit képbe helyezni.

A tudomány mai legaktuálisabb elmélete szerint valószínűsíthető, hogy naprendszerünket egy viszonylag közeli szupernóva-robbanás lökéshulláma hozta létre. Ez a Naprendszer helyén levő csillagközi gáz- és porfelhőben lokális sűrűsödéseket idézett elő. A gázfelhő korong alakúvá rendeződött, és lassú forgásba kezdett. Ezekből a cigarettafüsthöz hasonló finom porszemcsékből fokozatosan milliméteres, centiméteres, majd méteres, végül néhány kilométeres anyagcsomók álltak össze. Ezek kis sebességgel történt rugalmatlan ütközése, egymáshoz tapadása hozta létre a 100-1000 kilométeres méretű bolygócsírákat, amelyek további ütközéseket elszenvedve bolygóembriókká nőttek. További növekedésük következményeként több tízezer test keringett a Naprendszerben, amelyek végül egymásba csapódva létrehozták a ma is létező nyolc nagybolygót, és a központba zuhanva egy nagytömegű központi égitestet, amelyből végül kialakult a Nap.

Ahol rövidebb egy év, mint egy nap

Elméletileg a Naprendszer objektumainak mind egyirányban, észak felől nézve az óramutató járásával ellenkező irányba kellene forognia a saját tengelye, és keringenie a Nap körül. Ráadásul mindegyik forgástengelynek merőlegesnek kellene lennie a keringés síkjára. A legtöbb eltérést itt fogjuk tapasztalni, ugyanis mára már egyik sem merőleges!
Kezdjük ott, hogy maga a Föld is szokatlan égitest a Naprendszerben. Folyékony víz és élet van rajta, messze a legerősebb mágneses térrel rendelkezik a kőzetbolygók között, és tömegéhez képest hatalmas hold kering körülötte. Tengelyferdesége 23,5 fok, ami nagyon élhető klimatikus viszonyokat létesít a felszín túlnyomó részén.
A legnagyobb eltérést a Vénusz produkálja. (Talán nem véletlen, hogy a bolygók közül ő visel egyedül női nevet, igaz, hogy a névadáskor még a szépsége, és nem a házsártos természete volt a mérvadó.) Egy gigantikus ütközés 177 fokkal átfordította az északi pólust, és majdnem megállította a forgását. A forgása ugyanúgy nyugatról kelet felé történik, viszont mivel délen található az északi pólusa, és északon a déli, pont ellentétes irányban forog a tengelye körül. Emellett egy rendkívül lassú bolygó, a saját tengelye körül 243 földi nap alatt fordul körbe, viszont a Nap körüli útját 224 nap alatt teszi meg, tehát a Vénuszon rövidebb egy év, mint egy nap. A bolygó ráadásul olyan pozícióban van a Naphoz képest, hogy nincsenek rajta évszakok, folyamatosan több mint 440°C van a felszínén. Jellemző a lassú forgásra, hogy míg a Földön szuperszonikus sebességgel kell nyugati irányba utaznunk, hogy soha ne menjen le a Nap, addig a Vénuszon ehhez elég egy gyalogos ember sebessége!

Ezerrel tép a szél, égig ér a hegy

A másik rendkívüli tengelyeltérést az Uránusz szolgáltatja. A bolygó ugyanis teljesen oldalra fordult, a forgási tengelye 98°-os szögben áll, tehát szinte körbegördül a pályáján. Hogy miért, az még nyitott kérdés, egy elmélet szerint a Naprendszer keletkezésének idejében összeütközött egy objektummal, ami oldalra döntötte. De jó magyarázat erre az igen nagyméretű Jupiter és Szaturnusz gravitációs ereje is, amely hatással lehetett a kisebb Uránusz forgási tengelyére, és nem lehet kizárni a bolygó sűrű atmoszféráját sem. Egy biztos, egyelőre nem tudjuk, mi történhetett. Az Uránusz egyébként nagyjából 84 év alatt tesz meg egy kört a Nap körül, és a szokatlan dőlésszög miatt a bolygó pólusait sokkal több napsugárzás éri, mint az egyenlítője vidékét. Logikus lenne tehát, hogy a pólusokon melegebb van, mint az egyenlítőnél. A bolygó erre a szabályra is rácáfol: a tengely dőlésszöge miatt hatalmas viharok és szokatlan időjárási anomáliák jellemzőek az Uránuszra, és a kavargó légkör hatására a bolygó bizonyos részei még a színüket is szokták változtatni. A légkör hőmérséklete -220°C is lehet, és elképzelhetetlen, 800-1000 km/órás szélviharok tombolnak. Csak emlékeztetőül: a Földön a 120 km/órás szélsebesség már orkánnak számít, és épületeket sodor magával.
A Marsnak a felszíne szolgáltat okot csodálatunkra. Az űrkutatás eredményeként kiderült, hogy a bolygó északi féltekéjét lapos síkságok jellemzik, míg a déli féltekén hatalmas hegyláncok és kráterek sokasága található. Itt van egyébként a Naprendszer valószínűleg legmagasabb hegye is, az Olympus Mons, amely több mint 21 ezer méteres magasságba nyúlik. Feltételezik, hogy a Mars egy Plútó méretű kisbolygóval ütközött, melynek során a felszín egy része megolvadt, majd kisimulva megszilárdult.
A Naphoz legközelebbi bolygó, a Merkúr első pillantásra erősen hasonlít a Holdra, de valójában sok szempontból különbözik tőle. Az eltérést különösen magas vastartalma képviseli, és az, hogy rendelkezik mágneses térrel. Nagy sűrűsége azzal magyarázható, hogy elvesztette köpenyének nagy részét, és visszamaradt a vasmag. Ezt okozhatta egy érintőleges ütközés, vagy az erős napközelség is.

Valami bujkál még valahol

Megállapítható, hogy az ismertetett eltérések nagy részét ütközések okozták. Nem tudhatjuk még, hogy a Naprendszer keletkezését követő viszonylagos nyugalom után mi váltott ki időnkénti „bombazáporokat”. Feltételezhető, hogy valamilyen időszakos gravitációs zavar váltja ki az ütközéseket. Régóta sejtik, hogy ezt a zavart az úgynevezett X. bolygó okozza. Azt, hogy a naprendszer bolygóinak ma ismert száma nem teljes, két okból is gyaníthatjuk. Az egyik, hogy a külső bolygók mozgását megfigyelhető módon valami zavarja, ami a számítások szerint egy földtömeget meghaladó bolygó lehet. A csillagászok régóta sejtik, hogy a bolygók Naptól mért távolsága valamilyen törvényszerűség szerint alakul. A köztudatban Titius-Bode szabályként bevonuló elméletet Johann Titius (1729-1796) alkotta meg, amelyet Johann Bode (1747-1826) német csillagász népszerűsített. E szabály szerint a bolygók Naptól való távolságai között különös összefüggés áll fönn. A bolygótávolságok közötti összefüggést egy számsorral lehet jellemezni. A szabály az összes akkor ismert bolygóra igaznak bizonyult, kivéve, hogy a Mars és a Jupiter közé is betett egy bolygót. Később derült ki, hogy tényleg van ott egy kisbolygókból álló törmelékgyűrű, melyek a Jupiter rezonáló hatása miatt nem tudtak egy bolygóvá összeállni. Az elmélet hitelességét megerősítette az a tény, hogy 1781-ben William Herschel felfedezte az Uránuszt, amelynek Titius-Bode féle távolsága 196, míg valós távolsága 191,8 volt. A pályazavarások figyelembevételével fedezték fel 1930-ban a Plútót, ami szintén követi a távolsági szabályt. A Plútó kis tömege nem adott magyarázatot a nagybolygók zavarására, ezért 2006-ban visszaminősítették törpebolygóvá, és továbbra is keresik az igazi kilencediket, erősen gyanítva, hogy valami, vagy valamik még bujkálnak a Naprendszer peremén.
Az egyik közismert „gyanúsított” a Nibiru. A bolygó legendáját Zecharia Sitchin (1920-2010) orosz származású újságíró és őstörténet kutató írta meg a világ számos nyelvére lefordított A tizenkettedik bolygó című könyvében. A könyvben a szerző kifejti, hogy a bolygó 3600 év alatt egy elnyújtott ellipszis alakú pályán kerüli meg a Napunkat, oly módon, hogy a Naprendszerbe belépve a bolygók forgásirányával szemben halad. Forrásként hivatkozik az ősi sumer kultúra régészeti leleteire, ékírásos pecséthengerekre, nyelvi és csillagászati utalásokra. Sitchin munkásságát a tudomány egybehangzóan áltudománynak tartja. A Nibiru bolygó legendája élénken foglalkoztatja a világvége teóriák gyártóit, és így a feltételezett bolygó folyamatos találgatások és feltételezések tárgyává vált.
A másik, talán komolyabbnak tekinthető elmélet a Nemezis csillag létezése. E szerint a Nemezis és a Nap egy kettőscsillag rendszert alkot. Mindkét égitest kering a közös tömegközéppont körül, azonban mivel a Nemezis Napunkhoz képest kicsi barna vagy vörös törpecsillag, ezért feltételezhető, hogy közös tömegközéppontjuk valahol a Nap közelében van. A Nap keringését a nagyon lassú mozgása miatt még nem lehetett kimutatni, hiszen csak néhány évtizede mérik pontos térbeli helyzetét. „Halálcsillagunk” Newton és Kepler törvényei alapján 26 millió éves keringési idővel rendelkezik, az ellipszispálya fél nagytengelye hozzávetőleg 176 ezer Föld-Nap távolság. Az égitest az Oort-felhőn áthaladva üstökösmagokat ragad magával gravitációja révén, időszakos „szőnyegbombázást” indukálva a Naprendszer belső régiói, köztük a Föld rovására is. Ez magyarázhatja a nagyjából 30 millió évente tényszerűen bekövetkező kihalási ciklusokat is.
Szutor István
csillagászati klubvezető


Content of popup