thumb kr kirgiz 15. nap: Támadásra felkészülni!

Ilyenkor júliusban sokan alszanak nyaralásuk során sátorban, kempingekben, tópartokon a természet lágy ölén. Azonban nem kell hozzá különösebb jóstehetség megtippelni, azt már jóval kevesebben mondhatják el magukról, miszerint július 10-én reggel, mínusz tizenöt fokban úgy ébrednek, hogy a sátrat és környékét 15 centiméteres friss hólepel takarja be. Velünk viszont pontosan ezt történik.
Az előzetesen kapott információk szerint a Pamírban egy évtizede nem esett ennyi hó, ezért úgy döntünk, hogy - bár hoztunk magunkkal saját sátrakat - a nagy hóban nem verjük fel őket, inkább bérelünk előre felállított expedíciós sátrakat. A döntésünket nem bánjuk meg, még ha pluszpénzbe kerül is, mert ezek a fémvázas sátrak lényegesen stabilabbak és nagyobbak, mint a sajátjaink.
A reggeli ismét sajátkészítésű zabkása, egy kis neskávéval és Oshban vásárolt kirgiz fekete teával kiegészítve. Vacogva magunkra öltjük legmelegebb öltözetünket, ami merinógyapjú aláöltözőből, softshell nadrágból, polár felsőből és primaloft (pehely) kabátból áll. Megkeressük vastag egyujjas kesztyűnket, és készülődni kezdünk a második akklimatizációs túránkra, amely a 4700 méter magasan lévő Holm csúcsra vezet. (Érdekes, hogy a „holm” önmagában hegyet jelent oroszul.)
Sajnos egyik társunk már nehezen viseli a 4400 méteres magasságot, és rosszulléttel küszködik, ezért ő a sátorban marad. A vezetőink jelzik neki, hogy amint nem lesz hamarosan jobban, úgy el kell hagynia a tábort, és vissza kell mennie az alaptáborba 3600 méterre.
Megfogyatkozott kis csapatunk elindul a frissen esett hóban mai célunk irányába, csakhogy az erős napsütés hatására olvadó hóban rendre derékig süllyedünk, ami először derültségre ad okot, de fertályóra múlva már inkább bosszantó. Szorult helyzetünkben úgy tudjuk kiráncigálni magunkat a mély hóból, hogy a túrabotokat keresztbetéve magunk előtt hasra fekszünk és nagy lendületet véve felcsúszunk a hó felszínére. Aztán minden kezdődik elölről.
Mielőtt folytatnánk kalandjainkat, engedjétek meg, hogy néhány szót szóljunk a Pamírról.
Amikor még Tibet és a Himalája kevésbé volt reflektorfényben, a „Világ teteje” kifejezést a Pamír-hegységre alkalmazták. Az elnevezés a helyiek nyelvén magasan fekvő, időszakos legeltetésre alkalmas fennsíkot jelöl, s valóban, a változatos kőzetekből felépülő hegység arculatában alapvetően különbözik más hegyláncoktól.
Magas fekvése miatt a Pamírban az alacsony csapadékmennyiség ellenére nagy területek jegesedtek el. Itt található Ázsia leghosszabb gleccsere, a 77 km hosszú Fedcsenko jégár, de az átlagos gleccserek hossza még ma is 10-20 km. Mivel a földtani folyamatok a hegység arculatát ma is aktívan alakítják, a Pamír erősen földrengésveszélyes terület. Gyakran fordulnak elő pusztító erejű földmozgások, de a hegység nagy területei részben, vagy teljesen lakatlanok, ezért komolyabb károk ritkán fordulnak elő.
A Pamír éghajlata a környezetéhez képest meglehetősen zord. A terméketlen, homokkal és sóval borított fennsíkon gyakorlatilag megállás nélkül erős szelek fújnak. A hőmérsékleti viszonyok is szélsőségesek, a műszerek mutatói még nyáron se sokkal emelkednek fagypont fölé, télen pedig gyakran hosszú időn keresztül mínusz negyven fok alatti értékeket mutatnak.
A Pamír persze nem teljesen kihalt táj. Az alacsonyabb fekvésű és csapadékosabb hegyoldalakon dús, a hideget és a viszonylagos szárazságot jól tűrő párnanövényzet található, amelyen jó életfeltételeket találnak a kistestű rágcsálók, a mormoták, de akár a vadjuhok, és persze különféle ragadozók is. A Pamír legmélyebb völgyeinek kivételével a hegységben fás szárú növények nem találhatók.
Az idő haladtával a Nap egyre melegebben süt és a ruházatunk könnyítésére van szükség.
Már eddig is megtapasztaltuk, hogy napközben iszonyatosan tűz a nap, leégeti a bőrt az emberről, és persze párává változtatja a friss havat. Ezek délutánra felhőkké állnak össze és jöhet a havas eső, hózápor, hózivatar.
Éjszaka brutális a hideg, kitisztul az ég, és csillagok milliárdjai ragyogják be az eget. Láthatóvá válnak a csillagködök, a Tejút és olyan galaxisok, amelyek itthonról szabad szemmel egyáltalán nem észlelhetőek. Aztán reggel kezdődhet minden elölről.
Tehát, mikor elindulunk a 4700 méter magas „dombocskára” edződni, tekintetünk folyamatosan a látóterünkben lévő, expedíciónk igazi célját jelentő Yuchinon (Uhin) időzik, amely hófehér sapkában markáns megjelenésével fürdik a reggeli szikrázó napsütésben.
A Holmra vezető utunk hirtelen emelkedni, a sebességünk pedig ezzel arányosan csökkenni kezd. A közel három kilométeres utat több, mint másfél óra alatt tesszük meg, szándékosan lassított felvételnek tűnő mozgással időt hagyva szervezetünknek a ritka levegőhöz való alkalmazkodáshoz.
A csúcson hamarosan több - különböző nemzetiségű - társaság is beér minket. Legalább másfél órát töltünk ott fotózással, pihenéssel, miközben egy huszonévesekből álló orosz társaság a telefonjukból üvöltő zenére vidám tánccal szórakoztat minket.
Az akklimatizációnkhoz szükséges idő leteltével elindulunk vissza az egyes táborba, ismét megküzdve a mély hóval, amelyben próbáljuk megtalálni a legkisebb erőfeszítést igénylő optimális utat több-kevesebb sikerrel.
A táborba visszaérve mindannyian beizzítjuk a gázfőzőket és gyors ételkészítésbe fogunk, előkerülnek a különféle instant levesporok és zacskós készételek. Érdekesség, hogy ebben a magasságban már a gázégőfejbe gyárilag épített piezo nem képes begyújtani a propán gázt, tüzet kizárólag a jó öreg gyufával tudunk varázsolni. Ebéd után a sátrakba visszahúzódva igyekezzük kipihenni a nap fáradalmait és lélekben is felkészülni a holnapi nagy napra.
A délután folyamán úgy dönt csapatunk, hogy vacsorát a tábor konyháján igénylünk. Örömmel nyugtázzuk, hogy még betegeskedő társunk is elfogadható étvággyal falatozza az elénk tálalt fogást. Izgatottan és alaposan felöltözve térünk nyugovóra hálózsákjainkba, bízva abban, hogy a holnap egy sikeres és szép napot tartogat számunkra.

6. nap: A Yuchin meghódítása

Lassan a végére érünk kalandjainknak, de az expedíciós utazásunkra a hatodik napon tesszük fel a koronát, ez az a nap, amelyre egy évig lélekben és testben egyaránt készültünk.
Hajnalban öt órakor kelünk, a Nap sugarai éppen ébredeznek a Pamír keleti oldalán, aranyba borítva a hatezresek hókoronáját.
A hőmérséklet mínusz tizenöt fok körül van ismét. Kibújva a pehely hálózsák kellemes melegéből, fogvacogva kapkodjuk magunkra meleg felsőruházatunkat, és közben vizet forralunk egy adag frissítő kávénak.
Mivel előző nap mindent gondosan összekészítettünk, gyors hidegreggelit követően hátizsákkal a hátunkon indulásra készek vagyunk. Az időjárás optimális. A kristálytiszta égbolton felhő sem látszik, körös-körül szikrázik a hó, a hegyek - különösen a célunk, a Yuchin - várakozóan tekint le ránk.
Az edzettségünk és egészségi állapotunk megfelel az előttünk álló feladatnak, ezt megerősítette az este méréssel megállapított véroxigén szintünk is.
Hat órakor nekilendülünk. A kemény mínuszoknak hála a több méter vastag hóréteg átfagyott és a hómező felszíne elbírja a súlyunkat beszakadás nélkül. Lényegesen rövidebb idő alatt, mint tegnap, elérjük a Holm lábát és elkezdjük emelkedésünket.
Rutinosan haladunk a tegnap már bejárt úton, de az utolsó emelkedő előtt jobbra kanyarodunk és megcélozzuk a Yuchin meredek oldalának alsó peremét.
Rövid pihenőt, ivást, vetkőzést követően nekilódulunk a csúcsnak. A meredek emelkedő először omladékos apró morzsalékos zúzott kő, de hamarosan havassá válik. Lépésről lépésre araszolunk. A hegyoldal meredek, az előttem lépkedő Zsike bakancsa az arcommal egy vonalban van, de a hó kellően kemény, stabil, nem indokolt kötélpartiba rendeződni.
Az egyre csak csökkenő oxigénmennyiséggel már néhány lépés után pihenőért kiált a testünk. Itt már minden második lépést rövid pihenő követ. Egyre csak tágítani kell a tüdőt, lassítani a mozgást, hogy legalább időlegesen fenntartható legyen az egyensúly. Ettől aztán olyan érzése támad az embernek, mintha egy lassúsági verseny tehetséges mezőnyébe csöppent volna. Mintha az egész jelenetet kívülről egy lassított filmfelvételen néznénk.
Felpillantva észlelem, hogy elől haladó társaim most érnek fel a csúcsra. Néhány biztató szót szólok Zsikének, de szerintem nem hallja meg, viszont gépiesen közeledik ő is a hegy tetejéhez.
A csúcsra felérve - amely inkább egy kis lapos tetőteraszhoz hasonlít - már széles mosollyal, öleléssel vár minket Albert és három társunk. Eufória és óriási megkönnyebbülés vesz rajtunk erőt egyszerre. Körülnézünk és ámulattal csodáljuk az elénk táruló látványt, hihetetlen szerencsénk van az időjárással. Az égbolt felhőtlen, a napsugár akadálytalanul jut el hozzánk, szinte zavaró a közvetlen és a hóról visszavert erős fény, ezért napszemüvegeinket magunkon tartjuk. Némi túlzással a Pamír nagy része a lábunk alatt hever, a délceg hatezresek mellettünk magasodnak, távolabb az Ibn-Szina figyel a maga 7134 méteres komorságával.
Miután a pulzusunk leesik az itt normálisnak mondható értékre és kigyönyörködjük magunkat a panorámában, előkerülnek a fényképezőgépek, a zászlók, és az időközben felért társainkkal boldogan összekapaszkodva megörökítjük sikerünket!
Vezetőink, Albert és Zoli a Hópárduc expedíció folytatásához szükséges akklimatizáció miatt itt a csúcson töltik az éjszakát a magukkal hozott sátorban és két társunk velük tart, de mi úgy döntöttünk még induláskor, hogy inkább az éjszakát a biztonságosabb egyes táborban töltjük 4400 méteren.
Később, - már az alaptáborba leérkezve - tudjuk meg, hogy a velünk lévő lányok a Komarnicki.hu hegymászó weboldal (Kunos Gábor) nyilvántartása szerint az első magyar női meghódítói a Yuchin (Uhin, Yukhin, stb.) 5130 méter magas hegycsúcsnak!!! Erre mondjuk ékes magyar nyelven, hogy ez már azért nem piskóta!
Fotózás után jóízűen falatozni kezdünk, majd a maradék élelmiszert az itt éjszakázóknak adományozzuk és elköszönünk tőlük a másnap reggeli viszontlátás reményében.
Mire elindulunk lefelé, az erős napsütés hatására a hó már olvadozik, kásássá válik, ami nekünk kedvez, hiszen jobban tudjuk fékezni, irányítani lépteinket, a meredek lejtőn.
A mellettünk keservesen fölfelé lépdelők irigy pillantásai közepette, gondtalan kisgyerek módjára a hó tetejére ülve, csúszva hagyjuk el az ötezresek világát. Az időközben megolvadt hó ideális erre a célra, mivel túl nagy sebességet nem lehet így elérni, de sarokkal és túrabotokkal jól irányítható a csúszás. Komoly veszélynek nem vagyunk kitéve, mert a hegyoldal dőlésszöge fokozatosan enyhül, szakadékok nincsenek a közelben.
Közel két óra múlva érünk vissza az egyes táborba. Rövid pihenő után közös főzésbe kezdünk, összeszedjük a nálunk levő instant ételeket, és végigkóstoljuk a teljes felhozatalt. Nagyon kellemes hangulatban, beszélgetéssel töltjük a nap hátralévő részét, közben kitárgyaljuk az élményeinket, tapasztalatainkat. Mikor lebukik a Nap a hófal mögött, perceken belül eltűnik a kellemes idő, és bekúszik a táborba a dermesztő hideg.
Jóleső érzéssel, boldogan behúzódunk mi is a sátrainkba, és összepakoljuk a felszerelésünket, hogy reggel korán megkezdhessük a visszaereszkedést az alaptáborba.
(Vége következik)


Content of popup