thumb lenin4Harmincegy évvel ezelőtt, 1990. június 5-én a leninvárosi tanács tagjai egy tartózkodó szavazat mellett úgy határoztak, hogy a lehető leghamarabb el kell távolítani városunk főteréről a Lenin szobrot. A döntést cselekvés követte, az MDF helyi szervezete által egyébként már hetekkel korábban „felleplezett”, azaz letakart szobrot június 12-én leemelték a posztamensről, s helyére magyar zászlót tűztek.

thumb lenin7A tanácsülésről nem jelent meg tudósítás a helyi médiában, csupán a hír. A Leninvárosi Krónika olvasói azonban nem maradtak információk nélkül. Fekete Béla, aki hivatalból vett részt a tanácsülésen, s aki rendszeresen publikált akkoriban a Krónikában (kete…, f. k. t.) megosztotta benyomásait. Egyebek mellett ezt írta:
„… a viták hevében olyan mély változások és annak igényei, körvonalai rajzolódtak ki, melyekkel eddig nem találkozhattunk. Kemény, s többnyire jogos kritikákat kaptak a testület tagjai kívülről, amiért többen politikai rövidlátásukról tettek tanúbizonyságot, és amiatt is, hogy a lakosság érdektelenségére hivatkozva el akarták hárítani magukról a döntés felelősségét. A kritikákban megfogalmazódott, hogy kevésbé fontos kérdésekben bezzeg a testület korábban igen aktívan nyújtogatta a kezeit, s bár joga van az elzárkózáshoz, de az egyben minősítő magatartást is jelent. A történtek példaként szolgálnak a jövőre nézve is, s le kell vonnia mindenkinek a tanulságot, aki a továbbiakban közéleti tevékenységet kíván folytatni, hogy a döntés a közösségi ügyekben egyben személyes felelősség és megmérettetés. Alkalom a választók részéről a választott személy alkalmasságának megítélésére. Ha tehát valaki egy ügy érdekében, vagy ellen a kezét felemeli, nemcsak saját lelkiismeretével, hanem a választópolgárok kritikájával is szembe kell, hogy nézzen, s akkor döntött helyesen, ha mindkettőt kiállja. Ellenkező esetben nem méltó vagy alkalmas közügyek gyakorlására, s a tisztességes megoldás a visszahívás helyett a „kalapvétel”. (…) A mostani tanácsülésen a pártok és a „kívül” levők pressziója első alkalommal olyan teherként jelent meg, amelyet most sokan jogosan érezhettek félelemkeltőnek, vagy rosszindulatú nyomásnak, ezért az egyhangú döntést nem lehet egyértelműen a meggyőzés hatékonyságának tekinteni, hanem bizonyos félelmekből és bizonytalanságból táplálkozó kényszerhatásnak is. Ettől függetlenül, biztos, hogy a többpárti presszió segítségével olyan döntés született, amelynek a helyességéhez nem férhet kétség.
thumb lenin12Lenin és eszméje a helység történelmének is egy darabja, maradjon meg a követők számára pártszimbólumnak és pártvonalnak. A városunk főterén pedig jelenjen meg a jövőben a magyarságot, a függetlenséget, a demokratizmust és a lokálpatriotizmust legjobban kifejező olyan jelkép, amelyet a nép, a lakosság kíván és szeret, s amely nem ellenszenves a pártokban és a kisebbségben tömörülőknek sem, s mellyel minden itt élő honpolgár azonosulni is tud.
Ez a közmegegyezés lehet a mi első erőpróbánk a döntés után.”

Az ám! Mi legyen Lenin hűlt helyén? A Leninvárosi Krónika is ezt tudakolta, még a szoborlevétel előtt Tóth Imre Lászlótól, térségünk frissen megválasztott országgyűlési képviselőjétől, aki így vélekedett:

„Az oszlop felső kétharmad része szerintem felesleges, az alsó részére pedig egy olyan alkotást kellene keresnünk, amely olyan személyt ábrázol, akinek valamilyen köze van a városkörnyékhez. Teljesen kézenfekvő lenne például IV. Béla, persze más nevezetes személyek is szóba jöhetnek. Például a Tisza szabályozása okán Széchenyi vagy Vásárhelyi. S hogy honnan lehetne beszerezni egy ilyen műalkotást? Köztudomású, hogy a Tanácsköztársaság idején, valamint a II. világháború után a kommunisták rengeteg szobrot tüntettek el a közterekről, s ezek közül jónéhány ma is megtalálható a Nemzeti Múzeum, a Képzőművészeti Alap és a Műcsarnok raktáraiban. Vennünk kéne a fáradságot, s utána kéne járnunk a dolognak. Valószínűleg csekély összegért juthatnánk egy olyan szoborhoz, amely valóban dísze lehetne a városnak, kötődne is valamilyen formában hozzá, sokkal inkább, mint Lenin. Ez a lépés egyébként kezdetét jelenthetné egyfajta helytörténeti buzgólkodásnak, melynek eredményeképpen sikerülne beilleszteni lakóhelyünket a térségbe, ugyanis ha tetszik, ha nem, Dél-Borsod központjában élünk.”
Se IV. Béla, se Széchenyi. Életfát kaptunk helyettük. De ez már egy másik történet…
F. L.


Content of popup