thumb 5 2 22 2021 030Ahogy ígértük, hétről hétre itt, a Tiszaújvárosi Krónikában, és a Tisza TV képújságában is bemutatunk néhány képet a TVK fotóarchívumából.
Ha bárki felismeri magát, munkatársát, az eseményt, a helyszínt, vagy csak kellemes emléke, története fűződik valamelyik képkockához, kérjük írja meg nekünk a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címre.
Hivatkozásként kérjük, tüntesse fel a kép alatti számsort. Bízunk abban, hogy sokan kedvet kapnak a nosztalgiázáshoz, az emlékezéshez, ezzel is segítve TVK-s örökségünk megőrzését az utókor számára.

thumb 5 2 22 2021 117

thumb kr diszko 1Idén ötvenöt éve, hogy településünket várossá nyilvánították. Egy cikksorozatban szeretném bemutatni városunk történetét emberközelből, olyan interjúkon, elbeszéléseken keresztül, amelyeket első kézből, azoktól hallhatunk, akik átélték és emlékeznek ezekre az időkre. Mire táncoltak a fiatalok a ’70-es, a ’80-as és a ’90-es években? Cikkünk első részében Olasz Gyula és Fazekas „Pamach” Sándor mesélnek házilag épített hangosításról, videódiszkóról és annak elődeiről. Olasz diszkó és Pamach lábrázás három részben.

- Legelőször egy 1980 júniusi Borsodi Vegyész cikkben tudósítottak arról, hogy itt a városban diszkó műsort adtak a fiataloknak. Mikor és hogy indult itt a diszkózás?
Olasz Gyula: 1978 körül már voltak diszkók a városban. Akkoriban a gimnáziumban három zenés rendezvény volt egy évben - ismerkedési est, farsang, és fordított napi buli -, ezeken már diszkók voltak. A gimis bulikat Bálint Jancsi tartotta, előtte pedig már Szili Attila is diszkózott a Szőke Tisza étteremben.
thumb kr diszko 2Pamach: Azt a műsort vagy Bálint Jancsi csinálta, vagy Szili Attila, ők kezdték el a városban a diszkózást.
- Mikor kezdtél el diszkózni? Emlékszel az első diszkódra?
Olasz Gyula: Nagyon szerettem a könnyűzenét, főleg a rockzenét - Deep Purple, Emerson, Lake&Palmer -, ilyeneket hallgattam a rádióban. A diszkó ötödikes koromban kezdett divat lenni, a ’70-es évek közepén. A hármas iskolába jártam, de sok barátom volt a kettes iskolában is. Hatodikos voltam, amikor a kettes iskolás haverjaim teadélutánt szerveztek. Édesapámnak volt egy Budapest rádiója, ez egy nagy, szekrényméretű rádió. Arra rákötöttem egy kazettás magnót, így sokkal hangosabban tudtam zenét hallgatni. Ezt tudták a haverok is, és mondták, hogy mi lenne, ha elvinnénk ezt a teadélutánra, mert oda nagyobb hangerő kellene. Akkor a Boney M már jött fel, ez 1976-ban volt. Elmentem a teadélutánra ezzel a rádióval, és nagy sikert aratott, jó bulit csináltunk. A fényt úgy csináltuk, hogy a fénycsőnek a gyújtópatronjára kötöttünk színes izzókat, és azok villogtak össze-vissza, az volt a hangulatvilágítás. Ez a buli annyira jól sikerült, hogy kitalálták, hogy két hónap múlva csináljunk megint egyet, így elkezdtem rendszeresen megjelenni ennek az osztálynak a teadélutánjain. A következő nagyobb fellépésem úgy történt, hogy fenyőbál volt a kettes iskolában. Ott voltunk, de nem én zenéltem. A tornateremben olyan fém hangszórók voltak, mint amilyen a vasútállomásokon van, és abból szólt a zene. Ezeket túlhajtották és leégtek. Ekkor mondták, hogy hozzuk már el a rádiómat, mert az tök jól szólt. Ezzel megmentettük a partyt, jól sikerült, táncoltak, meg minden. Akkor már válogattam a zenéket, mert volt két magnóm, egy Panasonic, és egy MK-25-ös.
Pamach: Itt a városban 1986-ban kezdtem diszkózni, de egyébként 1978-ban csináltam az első diszkót. Egy kis faluban nőttem fel, Felsőtelekesen. Szerencsés voltam, mert a nagybátyám tengerész volt, és kaptam tőle általános iskolai ballagásomra egy magnós rádiót. Imádtam a zenét, állandóan a Szabad Európát hallgattam, ismertem az összes rockzenekart. Volt egy KISZ-klub, oda mindig lementem, és kérdeztem a többieket, hogy ezt vagy azt hallottátok már? Ha nem, akkor együtt meghallgattuk, mert amikor kaptam ezt a magnót, elkezdtem felvenni a számokat. Aggtelek volt a központ arrafelé, és mindig voltak ifjúsági találkozók. Az egyik ilyen találkozón zenéltem a saját csapatomnak, és egy nagyon jó bulit csináltunk. Vittünk hangfalakat, és tök jó zenéket nyomtunk, mert fel tudtam venni ezzel a kis magnóval a Szabad Európáról mindent. Amikor látták a tömeget, meghívtak az egy héttel későbbi vadászbálba diszkózni. Tizenhat évesen nyomtam egy jó bulit ott is, ez volt a debütálásom, mint lemezlovas. Amikor ideköltöztem, először Szederkényben diszkóztam, a művházban. Havonta egyszer volt buli, és baromi jó cucc volt, Marshall erősítők, mert zenekarok is próbáltak ott. Az első bulimon az történt, hogy kilenckor kezdődött, és tízkor még csak hárman lézengtek bent. Gondoltam ebből úgyse lesz semmi, de azért nyomom a zenét. Közben el kellett mennem vécére, addig beraktam egy hosszabb számot, és kimentem. Láttam, hogy nagyon sokan vannak odakint, és hülyéskednek, ugrálnak. Kérdeztem, hogy nem jobb lenne odabent egy kis zenére? És akkor mondták, hogy miért, van zene? Kiderült, hogy a diszkó nem volt kiplakátozva, és azt hitték, hogy egy zenekar próbál odabent. Tíz óra tíz perckor már tele volt a táncterem. De végül jó lett, nagy sikere volt, és így havonta jártam oda diszkózni.
- Amikor diszkózni kezdtél, honnan szereztél zenéket?
Olasz Gyula: Idősebb srácokkal kellett hozzá kapcsolat, akik Jugoszláviából hoztak be lemezeket akkoriban, és azokról tudtunk felvételeket készíteni. Illetve a rádióból, a Kívánságműsorból vadásztuk össze, egy héten egyszer egy-egy számot el lehetett kapni. A Pophullám éjszaka volt, a Rádió- és televízió újságban mindig lehozták, hogy milyen számok lesznek benne, de a szüleim állandóan nyúztak, hogy nehogy már éjszaka zajongjak, mit szólnak a szomszédok. Édesanyám legkisebb húga Olaszországba ment férjhez, és onnan kaptam Beatles lemezeket. Azokat rögzítettem, az volt a cserealapom. Nekem volt Beatles, valakinek más, akkor én ezt odaadtam érte, felvettem a kölcsönkapott lemezt is, így mentek körbe. Akkor nehéz volt friss zenéhez jutni. Amikor hivatásszerűen elkezdtem diszkózni 18-19 éves koromban, még akkor is nagyon nehezen, de Németországból hozzá lehetett jutni kislemezekhez. Voltak lemezelosztók Pesten, akik másoltak kazettára, azt meg lehetett venni, azt cserélgettük, de ez már akkor volt, amikor hivatásos diszkós voltam.
- Mi történt a kettes sulis fenyőbál után?
Olasz Gyula: Utána, amikor gimis lettem, bekerültem az iskola stúdiójába. Akkor már vállaltunk táncesteket, mert az nagy dolog volt, hogy gimnazista létünkre meghívtak farsangi bulit tartani valamelyik általános iskolába. Ahhoz már kellett felszerelés is, meg zene is. Amikor még a hármas iskolába jártam, minden évben csináltam karácsonyi diszkót, már ismertek, így gimis koromban is visszahívtak, hogy csináljak nekik bulikat. Ismertem egy idősebb srácot, aki diszkózgatott, ugyanabban lépcsőházban lakott, ahol én, és a haverja ott tárolta a cuccát a házmester pincéjében. Én nagyon kinéztem egy erősítőt innen, és megdumáltam a srácokat, hogy adják kölcsön, vagy valami bérleti díj ellenében adják ide. Ez egy Vermona Regent 1000H négycsatornás, 100 wattos keverőerősítő volt. Egy ilyen típusú erősítő hangfalai még mindig megvannak itt, az iskola stúdiójában. Ezzel már a gimiben is csináltam teadélutánokat, mert akkorra kialakultak a kapcsolataim az idősebb diszkósokkal, így volt megfelelő mennyiségű zeném. Akkor már mentek a péntek és szombat esti diszkók is a városban, de azok felnőtteknek szóltak, én még nem járhattam oda, mert még csak középiskolás voltam.
- 1983 novemberében említi a Leninvárosi Krónika először, hogy a Szederkényi Művelődési Házban videódiszkó volt. Mit jelentett ez?
Olasz Gyula: 1983-ban Bálint Jancsi csinálta az első videódiszkót, de előtte már ő is diszkózott kint a Szőke Tiszában, meg mindenfelé. Mielőtt bejött a videódiszkó, szupernyolcas filmeket vetítettek a falra. Sőt, még az előtt, mert ugye a hang mellett valamilyen képi dolgot is akartak csinálni, diát vetítettek a falra. Az Interpress Magazinban voltak különleges fényképek, azokat kidiázták, és számok közben kivetítették, váltogatták. Voltak erotikus képek, robotok, sportautók. Utána szupernyolcas filmeket vetítettek, a Nu, pagagyi! orosz rajzfilmet például. Ment a diszkózene, és közben lehetett nézni a rajzfilmet a falon. Ez már tulajdonképpen a videódiszkónak volt az elődje. Én a Néva étteremben kezdtem videódiszkózni. Megjelentek a videómagnók, de itthon nem lehetett hozzájutni klipekhez, Németországban dolgozó vendégmunkások hozták haza. Voltak könnyűzenei műsorok, mint a Music Box, azokat felvették kint a tévéről, és hazahozták, vagy hazaküldték. Mindig jött valaki haza közülük, összefutottunk, és akkor azokat a klipeket játszottuk a diszkóban. Ment magnóról is, meg videóról is a zene, váltva. Akkor még nagy szám volt a színes tévé, két színes tévét kiraktunk, és lehetett nézni, így kép is volt a zenéhez.
Pamach: Akkoriban jelentek meg a zenei tévécsatornák külföldön, és kamionosokkal lehetett behozatni felvételeket. Ott kint keresni kellett egy embert, aki a tévéből felvett VHS kazettára műsorokat, úgy ahogy volt, reklámmal, mindennel együtt. Sőt, volt olyan is, amikor rajzfilmeket raktak közé. A diszkóban kiraktak egy színes tévét, és mutatták ezeket a műsorokat, rajzfilmeket, így indult. Ha valakinek sok pénze volt, és egy jó kapcsolata, meg egy kamionos haverja, össze tudott annyi videóklipet szedni, hogy tudott három órán keresztül csak videót nyomni. Kihangosították a zenét, a kép ment ezen az egy tévén, az emberek körbeállták, és úgy táncoltak, ahogy a klipben látták. Voltak öltözetben diszkódivatot követő emberek, a popperek. Félrefésült hajuk volt, a hátsó zsebükből zsebkendő lógott ki, és olyan derékszíjuk volt, ami vastag vászonból készült, és combközépig lelógott. Később már Magyarországon is lehetett fogni az osztrák zenecsatornákat a határszélen, és akkor már könnyebb volt a helyzet, nem kellettek kamionosok, hanem valakivel lepaktáltál a határon, és küldte a videóklipeket, nem kis pénzért. Videómagnóhoz is csak úgy lehetett hozzájutni, hogy valakivel hozattál egyet, vagy aki kint dolgozott, attól kölcsön kérted. A rajzfilm is ugyanolyan kincs volt, mint egy videóklip, volt olyan diszkó, ahol ment a zene, és közben ment a rajzfilm. A zene kazettáról ment. Az elején még nem volt számkeresős magnó, hanem a kazetta kis ablakán filctollal bejelöltük, hogy hol vannak a számok, oda tekerted, feltetted a fejhallgatót, és ha az előző szám lement, de még nem találtad meg a következőt, akkor azt az időt ki kellett dumálni. Vicceket meséltünk, sztoriztunk. Ismerni kellett azokat, akik oda jártak, és tudni kellett, hogy mi a kedvencük. Egy idő után tudtam, hogy ki mit fog kérni. Volt olyan, hogy belépett valaki, és tudtam, hogy mondjuk az LGT-t fogja kérni, és akkor a következő szám az LGT volt. Tehát ez volt a lényeg, a kapcsolatteremtés. Csak úgy lehetett egy nagy diszkó mellett megélni, hogy az emberi kapcsolatokat próbáltad használni. Ez volt a varázsa a Salátának is, hogy lett egy törzsközönség, és tudtam, hogy kinek mi kell. Dumálni kellett, beszéltem hozzájuk, hogy igyatok meg valamit, mert most már rögtön következik - és bemondtam a kedvenc előadójuk nevét. Kontaktot kellett létesíteni, tehát igazából szerkesztettél valamit, és bevontad a közönséget. Amikor végre megtaláltam a zenét, akkor mondtam, hogy jól van, most már eleget beszéltem, úgy csináltam, mintha már régen meglett volna, és indítottam.
(Folytatjuk)
Surányi P. Balázs


Content of popup