thumb kr rakaszSzinte már hazajár Tiszaújvárosba, több mint tíz éve rendszeresen ad koncertet nálunk. Legutóbb két éve, 2019 novemberében járt itt. Jól emlékszem rá, mert akkortájt látogatott meg Budapestről a legközelebbi barátom, aki szabadidejét szüntelenül a különböző kulturális rendezvényeken tölti. Két évvel ezelőtt nem jutottunk el Rákász Gergely fellépésére. Idén viszont már sikerült megtapasztalnom, miben is áll az ő művészete, és abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy beszélhettem is vele, mielőtt az orgonához lépett a református templomban.

- Hogyan élte meg a nehézségekkel terhelt elmúlt másfél-két évet, amelyben mindannyiunk élete gyökeresen megváltozott?
- Mindenki a veszteségeire fókuszál, de én egy megrögzött nyereségpárti ember vagyok, aki mindig azt nézi, hogy mit nyert egy adott helyzetből. Úgy gondolom, hogy a komoly veszteségek ellenére egy felbecsülhetetlen jutalomban is részesült a teljes művészvilág, mert széles tömegek döbbentek rá: nem csak kenyérrel él az ember. Amikor a nagy semmiből egyszer csak átírta az életünket a járvány, mindenki bespájzolt WC papírból, lisztből, élesztőből, és jóval később derült csak ki számunkra, mi is hiányzott igazán az életünkből. Az, hogy együtt legyünk, beláttuk, hogy a lelkünket leginkább társasági események alkalmával tudjuk feltölteni. Akár tudatosult bennünk ez a következtetés, akár nem, egy nagy győzelme az ember szebbik arcának az ember hétköznapi arca felett, hogy ez kiderült. Sokak számára vált világossá, hogy mekkora ereje van egy koncertnek, egy színháznak, egy kiállítás-megnyitónak, egy közös összejövetelnek, ahol együtt vagyunk. Úgyhogy remek volt visszatérni mindezek után.
- Mi mindent játszik ma este?
- Gyönyörű zenék lesznek. Strauss-keringő, Bach-ária, csupa olyan zene, amelyek szerethetők, könnyen befogadhatók, töltik az embert, hiszen kell az, hogy ma este úgy menjünk haza a koncert után, hogy tíz centivel a föld fölött lebegjünk. Azt gondolom, az immunrendszerünknek is jót tesz majd. De mégiscsak van egy központi gondolat ebben a koncertben, amit körüljár a ma esti repertoárom, és ennek kapcsán a feldobott kérdésem pedig az lesz a nézők számára, hogy: Vajon van-e az embernek sorsa, és ha igen, milyen az? Olyan-e a sors, amilyet Beethoven elképzelt, ami kívül van az emberen, és hozhat például háborút és koronavírust, mi pedig semmit sem tehetünk? Vagy a sors jellegét, lényegét, inkább az határozza meg, hogy keressük-e a szépséget mindig az életünkben, még a legsötétebb korszakokban is, ahogyan azt Ravel vallotta annak idején? Egyértelmű, hogy Ravellel értek egyet, mert ha mi folyton szidjuk, bántjuk egymást a hétköznapokban, akkor a művészek hiába mutogatják a helyes irányt, semmi sem fog rendbe jönni. Ezzel az üzenettel küldöm ma este haza a hallgatókat a koncert végén. Azt gondolom, nyilván van sorsunk, - kinek mi - ami attól is függ, hogy milyen neveltetést kaptunk, milyen a vérmérsékletünk, kik a szüleink, milyen barátaink vannak. Ez egy nagy puttony, amit cipelünk magunkkal a születésünktől fogva életünk végéig. De hogy mihez kezdünk a puttonnyal, próbálunk-e könnyíteni a súlyán, az viszont már az ember saját döntésének a kérdése. Ahogy Ravel mondta, találjunk magunknak lehetőséget, szépséget, kitörési pontot még a legsötétebb korban is.
- Huszonkilenc évvel ezelőtt adta első koncertjét, tizenöt éves korában. Meséljen, miből táplálkozott a komolyzene iránti rajongása, ellentétben bizonyára a kortársai többségével?
- Nekem is voltak tüsifejű figurák meg hosszú hajú rockerek kiragasztva a falra, tehát annyira nem volt vészes a helyzet, de az indulás volt más. Nem nagyon lehetett a kommunizmus idejében klasszikus polgári családról beszélni. Mindent megtett az a rendszer, hogy azt a fajta értékrendet, amelyet a szüleimtől kaptam, eltörölje. Márpedig a mi családunk klasszikus polgári család volt. A szüleink a polgári foglalkozásuk mellett zenéltek. Apa orgonált, énekelt, zongorázott, kórust vezetett, anya énekelt, hegedült. Előfordult, hogy arra mentem haza az iskolából, hogy húszan ülnek a nappaliban, és éppen valamit próbálnak. Innen könnyű volt „elromlani”. Nem az volt a menő vasárnap a családi ebédnél, ha valaki felszívta az orrán a tésztát, hanem az, hogy ki mit olvasott legutóbb. Úgyhogy én lettem a hülyegyerek az osztályban, aki Mozartot hallgatott, és nem tudta, ki az a Madonna. Aztán ez is elmúlt, megszántak a csajok, adtak egy-két kazettát, így ismertem meg a pop királynőjét. De mire oda eljutottam, volt egy olyan erős alapom, hogy Madonnára is másként tekintettem, és ha gondolatban elhelyeztem az életműve mellé Pergolesitől a Stabat Matert, kétségem sem volt afelől, hogy melyik a favoritom. A saját gyermekeink sincsenek eltiltva a popkultúrától, de arra törekszem, hogy kapják meg azokat az értékeket, amelyek mentén magabiztosan eligazodnak a jövőben a kultúra és a művészet világában, és azt tudják mondani: Igen, ezt fogyasztom, mert a popkultúrából ez tűnik számomra értékesnek, azt meg nem fogyasztom el, mert nem eszem veszélyes szellemi hulladékot.
- Kamasz koromban előfordult, hogy csúfoltak a zenei ízlésem miatt. Pedig én csak Jerry Lee Lewist és Elvis Presleyt hallgattam, nem Vivaldit. Önt nem közösítették ki az osztálytársai?
- Imádtak a csajok, mert nem csak Mozartot meg Bachot tudtam eljátszani, hanem a Disney filmeknek, valamint más mozifilmeknek a zenéit is, és a tanórák közti szünetekben, amikor öt percre odakeveredtem a zongorához, meg is mutattam, mire vagyok képes. Imádták a csajok, és ez nagy megerősítést jelentett számomra. Érdekes arra gondolni, hogy mennyire más közeg volt ez harminc évvel ezelőtt. Mert ma minden az online térben történik meg. Ezzel szemben az én gyerekkoromban, amikor az utcában elterjedt, hogy megnyertem egy versenyt, akkor a fiúk - akikkel egyébként rúgtam a port, akikkel együtt fociztam és bicikliztem - megálltak a házunk előtt, és felkiabáltak, hogy: Játszd már el azt, amivel nyertél! Ekkor leültem zenélni, ők pedig lentről hallgatták az ablakon kiszűrődő zongorajátékomat. Egyik oldalról utcagyerekek voltunk, de mégiscsak volt egy igény bennünk arra, hogy megnézzük, meghallgassuk, megtapasztaljuk az értékes dolgokat. Elkísértük a társainkat a különböző sportversenyekre, mert tudtuk és éreztük, mennyi munkát fektettek a felkészülésbe. Arra neveltek bennünket a szüleink, hogy a kiemelkedőt tiszteljük, és ne süllyedjünk le a kiemelkedő szintjéről az átlagos szintjére csak azért, hogy az átlagos jól érezze magát. Inkább az átlagost próbáltuk felrángatni a kiemelkedő szintjére, hogy ő is lépjen egyet előre. A régi és a mai kor között ez az óriási különbség. Akkor az ideált a valódi értékek képviselték, ma pedig fordítva.
- Sok helyen megfordult már a világban. Játszott Erdélyben, szerényebb körülmények között élő közösségeknek és Dániában, a koronahercegnőnek is.
- Amikor leülnek Bachot hallgatni, akkor senki nem a pénztárcájával hallgatja Bachot, akkor csak ott ülnek és élvezik. Amikor a koncert után megiszunk egy pohár pálinkát, akkor senki nem a pénztárcájával issza azt a pohár pálinkát, hanem a szívével meg a lelkével. Nincs gondom azzal, hogy bárkivel is szót értsek, ugyanúgy megértetem magam a szerényebb körülmények között élőkkel, mint a vagyonosokkal, akik csilliárdok felett diszponálnak. Általában meggyőzöm a módosabbakat, hogy támogassák az alapítványomat, amelynek a segítségével a történelmi Magyarország területén szervezünk kisközösségeknek koncerteket. Olyan tehetséges fiataloknak biztosítunk fellépési lehetőséget, akiket csupán az anyagi támogatás hiánya akadályoz céljaik elérésében. Tanítjuk a gyerekeket, hogyan kell színpadon állni, és ezeket az alkalmakat egyúttal felhasználjuk arra, hogy a múltban elszakított országrészekben élő kisközösségeknek élményben legyen részük. Megvan ez a szépsége a dolognak. Én - ha fogalmazhatok így - kapitalista vagyok. A Bibliában van egy tanulságos történet, amikor a gazda szétosztotta a vagyonát a szolgái között. Az egyiknek egy talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak ötöt. Amikor visszatért és számon kérte őket, mi történt a jutalmukkal, akkor az öt talentumos büszkén mesélte, hogy megduplázta a pénzt. Akárcsak az, akinek két talentum jutott. Az egy talentumos viszont a többiekkel ellentétben elásta azt az összeget, amit kapott, mert meg akarta óvni azt a pici vagyont. Erre a gazda - ha úgy tetszik a Jóisten - gonosznak és haszontalannak nevezte őt. Nem csak annyit mondott, hogy: Ejnye, legközelebb másképp cselekedj! Aztán a gazda megparancsolta a többieknek, hogy vegyék el tőle az egy talentumot, adják oda annak a szolgának, akinek tíz van, az önző társukat pedig közösítsék ki. Első hallásra egy kegyetlen isten képe rajzolódhat ki előttünk, de én látom benne a potenciált. Az, akinek tíz talentuma van, tud munkát adni annak, akitől elvették az egy talentumát, és a sötétben fagyoskodik odakint a szabad ég alatt a kiközösítés miatt. Viszont az a szolga, amelyik elásta a pénzt, soha nem fog tudni munkát adni senkinek. A történet tanulsága számomra az, hogy egy egész közösség veszít azzal, ha mindenki egyenlő arányban részesül a vagyonból. Az emberi természetet nem lehet megváltoztatni. De oktatással fel lehet emelni. Ha ráirányítjuk az ember tekintetét arra, hogy a világ sokkal nagyobb, mint a nappalija, sokkal tovább tart, mint az utca, a város, az ország, amelyben lakik, azzal mindenki nyer. Ámde az érdeklődést nem tudjuk kívülről beletenni az emberbe. Nagyon sok szegény körülmények között élő emberről - és itt most tekintsünk el azoktól, akiket a történelem megvert, mert azért olyanok is vannak - derül ki az, hogy rengeteg tennivalója volna a saját életében, mégsem cselekszik. A kérdés még mindig az, hogy próbál-e a szegény javítani a saját sorsán vagy sem. Ha az egyén elkezd lépéseket tenni az előbbre jutásért, ott minden rendbe fog jönni, és a korábban rendíthetetlennek hitt sors pozitív irányba fog megváltozni. Nem az a baj, hogy emberek szerény körülmények között élnek, hanem az, ha nem tesznek semmit. Madách azt írja, hogy az ember életének a célja a küzdés maga. Teljesen mindegy, mivel küzd valaki. Azzal, hogy összehasogassa a fát, vagy azzal, hogy ezer emberért felelős egy nagyvállalat tulajdonosaként. A küzdés a célja az életnek. Ha a küzdést kivesszük az egyenletből, egy olyan jóléti típusú társadalomba csöppenünk, amelynek a tagjai céltalanok és úgy érzik, nincs értelme erőfeszítéseket tenniük, mert hiányzik belőlük a küzdési vágy.
- Amikor megtudtam, hogy művészetével egy szabadabb formában közvetíti a komolyzene értékét, azonnal André Rieu neve villant fel a tudatomban. Mennyiben ért egyet, egyetért-e egyáltalán a képzettársításommal?
- Én inkább Leonard Bernsteinre gondolnék, bár a mai világ, a mi korunk őt már kevésbé ismeri. Rieu csodálatos showt csinál, de - megmondom őszintén - nekem időnként már túlmegy egy határon, amit ő a színpadon tesz. De szemmel láthatóan működik, amit és ahogy csinál, remek show-műsorokkal ad örömöt emberek százezreinek. Én szeretnék megmaradni a komolyzene népszerűsítésének az intellektuálisabb oldalán, hogy a látvány mellett lelki, szellemi töltete is legyen egy-egy Rákász Gergely koncertnek. Ebből a szempontból Bernstein inkább a példaképem.
- Mire készül még ebben az évben?
- Jön a „Beteljesült ünnep” elnevezésű sorozat, amelyben az emberi sors mibenlétének megfejtése továbbra is központi szerepet játszik majd. Fontosnak érzem erről beszélni Magyarországon, mert minden nap azzal szembesülök, hogy ha bármi jó történik, akkor egy pillanat múlva nagyon sokan elkezdenek ellenkezni, és negatív irányba fordítják egy pozitív történés hírét. Szerintem most nem ennek van itt az ideje. Tudom, hogy kemény szavak ezek, de ha úgy megyünk bele egy következő fordulójába a járványnak, hogy kifogjuk a saját vitorlánkból a szelet, mert a rosszat keressük, a nehézséget keressük, azokat a dolgokat, amiről panaszkodni lehet, akkor még az immunrendszerünk is alapvetően rosszabb állapotba kerül - függetlenül a vírustól. Ha arra fókuszálunk, hogy mit tudunk tenni ebben az adott, valóban nehéz helyzetben, akkor azonnal megkönnyebbülünk majd. Aki felelősséget vállal, az a kormánykeréknél irányítja a saját életét. A nemzetünknek az egyik nagy nehézsége az, hogy szeretjük lerúgni magunkról a felelősséget, és másoktól várjuk el, hogy helyettünk megoldják a problémákat. Mindemellett pedig mi nem vesszük ki a saját, pici részünket a feladatokból. Ha ki kell emelnem egy fontos tanulságot a külföldön eltöltött éveimből, akkor az Amerikában látottakat tudom példaként felhozni a témánkhoz kapcsolódva. Ott nem várnak hónapokat, éveket az emberek egy önkormányzati vagy állami döntésre, hanem például, ha szeretnének egy játszóteret, akkor összefognak az adott település lakói, és alapítványok segítségével gyűjtést szervezve maguk hozzák létre. Ugyanerre biztatok mindenkit. Találjuk meg a saját dolgunkat ebben a helyzetben, és minden rendbe jön majd. A cselekvő sosem olyan lehangolt, mint a tétlen. Aki elfoglalja magát, mindig vidámabb, jobban észreveszi a lehetőségeket, azzal szemben, aki otthon ül és panaszkodik. Arra biztatok mindenkit, hogy ne panaszkodjunk, hanem mindig találjuk meg a szépet.
Ördögh István


Content of popup