thumb kr karantenosokKedd délutánig 66 tiszaújvárosiról tudtunk, akik külföldről hazatérve otthonukban, a négy fal között töltik a nap minden percét, hatósági házi karanténban. Labancz Zsolt és családja is. Zsolt egy héttel ezelőtt érkezett haza Németországból a járványveszély miatt. Nem pánikolt, hazajött a családjához, szeretteihez, s felelősségteljesen önként elvonult a világtól két hétre. 14 napos karanténjuk hetedik napján beszélgettem velük, az óvintézkedéseket betartva természetesen tisztes távolságból, hómofiszból, saját otthonomból, videochaten kérdeztem Kiss Krisztinát és Labancz Zsoltot.

- Egy hete érkezett haza Zsolt, mi történt veletek azóta?
Krisztina: - Házi karanténban vagyunk, amit önként vállaltunk, ez azt jelenti, hogy Zsolti abszolút nem járhat ki az ajtón kívülre, én boltba, vagy gyógyszertárba el tudok menni, de csak ha nagyon muszáj.
- Mi az oka annak, hogy karanténba kerültetek?
Zsolt: Az, hogy Németországban dolgoztam és sajnos haza kellett jönni, amit persze önszántamból tettem. Az ember félti az egészségét, és most emiatt fel kellett adnom a külföldi munkalehetőséget, én így döntöttem. Nem tudom, hogy lesz a továbbiakban, most még sok kérdés van bennem.
- Önként adtad fel a külföldi munkahelyedet, úgy gondoltad, hogy itthon nagyobb biztonságban leszel? Vagy elküldtek?
Zs.: Sok kollégát már hazaküldtek, mert sorra álltak le a munkák. Nekem még lett volna munkám, de nem tudni meddig, ez is bizonytalan volt, meg megijedtem ettől a vírusfertőzéstől, és úgy döntöttem, hogy önkéntesen hazajövök, mivel itthon még nem olyan vészes a helyzet, mint a körülöttünk lévő országokban.
- Mit tapasztaltál Németországban?
Zs.: Ugyanezt tapasztaltam, mint most Magyarországon, hogy a boltokban nagy a roham, a vásárlási láz beindult, sok minden hiánycikk lett, mint itthon is.
- Mivel jöttél haza, hogy boldogultál a határon, voltak–e ellenőrzések, vizsgálatok?
Zs.: Saját autómmal érkeztem haza, autópályán jöttem végig, ott azt lehetett érezni, hogy az autók száma megcsappant, máskor sokkal nagyobb mozgás volt. A határokon fokozott ellenőrzések voltak, én is óvakodtam, hogy minél kevesebb helyen álljak meg, csak, ha nagyon muszáj, például tankolni. Lázat mértek a határokon, illetve megkérdezték, hogy van-e valami tünetem, betegségem, és azt mondták, ha tudok hazaérkezésemkor vállaljak karantént, ne mozogjak az emberek között.
- Hazautazás előtt tudtad, vagy tájékozódtál, hogy milyen teendőid vannak, ha karanténba kell vonulnod?
Zs.: Hát, sokan még most sincsenek vele tisztában, mi is a párommal együtt a jegyző urat hívtuk fel, hogy hazaérkeztem Németországból. Érdeklődtünk, hogy mi ilyenkor a teendő, tőle kaptunk segítséget. Én mondtam, hogy mi bevállaljuk ezt a két hetet. Ő értesítette az ÁNTSZ-t, onnan fölkerestek telefonon, tenni kellett egy nyilatkozatot, hogy honnan érkeztem, hol dolgoztam, hol álltam meg az úton, fölvették az adatokat, van-e valami betegségem, elmondtam, hogy hál’ istennek nincs semmi, azóta is tünetmentesek vagyunk.
- Ellenőrzi valaki, hogy betartod-e a karantént?
Zs.: Igen, minden nap rendőrségi ellenőrzés van. Telefonon felhívnak, ki kell menni az erkélyre és inteni kell a rendőrségnek. Van nekik egy lista, azon jegyzik, hogy jelen voltam, hogy itthon tartózkodom, hiszen nem lehet kimozdulnom a lakásból.
- Akkor most csupán a lakás és a négy fal a mozgástered?
Zs.: Igen, így van. Sajnos nagyon nehéz, idegőrlő a négy fal között bezárva lenni.
- Hány napja tart?
Zs.: Kedden volt a hetedik, épp a felénél vagyunk. Egyedül rám vonatkozik a karantén, hogy nem mehetek ki a lakásból, Krisztina kimehet indokolt esetben, bevásárlás, gyógyszertár, és lényegében ennyi.
- Hogy bírjátok?
K.: Nehezen, nagyon nehezen. Nagyon lelassult körülöttünk most minden, néha már nem is nagyon szólunk egymáshoz, mindenki elvan magának. Csak nézzük az idő múlását és várjuk, hogy holnap legyen. Levegőzni az erkélyre járunk, ennyi. Borzasztó, nem ehhez vagyunk szokva. A hétvégén könnyebb volt, hogy jött a hűvös, de amikor süt a nap, és tavasz van kint, na akkor nagyon kemény.
- A lakóközösség tudja, hogy karanténban vagytok, hiszen ezt az ajtótokon egy piros felirat jelzi. Hogy viszonyulnak hozzátok, hogy viselkednek veletek? Félnek-e, tartanak-e tőletek a szomszédok, mit érzékeltek?
K.: A lépcsőházunk lakóinak 80%-a 60 év fölötti, és látom, hogy a többség a mai napig még menetrend szerint boltba megy, vásárolnak. Nem is tudok erre mit mondani, nem találom a szavakat, hiszen mindenhol annyit mondják, hogy maradj otthon. Kérdeztek olyat is tőlünk, hogy miért nem vagyunk kórházban, mert a piros cetli az ajtónkon van. Szóval nem könnyű.
Zs.: Ilyenek jöttek vissza, - mert telefonon tartjuk a kapcsolatot egy-két lakóval - és ezt hallottuk vissza, a lépcsőháznak ez a véleménye. És ez nagyon rosszul érintett minket. Ezt a karantént mi magunktól bevállaltuk, hogy minél kisebb legyen a fertőzésveszély, de hál’ istennek jól vagyunk, tünetmentesek vagyunk. Nem esik jól, hogy ezt kaptuk vissza, holott mi ezt önkéntesen bevállaltuk.
- Egy hete karanténban vagytok, a szabadságon kívül szenvedtek-e valamiben hiányt?
Zs.: Nem szenvedünk semmiben hiányt, vannak szerencsére kedves ismerősök, barátok, akikkel tartjuk a kapcsolatot és segítenek, akármire szükségünk van.
K.: Tegnap óta én már a szemetet sem viszem le, inkább szólok a kollégámnak, mert egy házban lakunk. Ő jön és segít. Nekik, az ismerőseinknek szeretnénk megköszönni mindent itt a Krónika oldalain is.
berta


Content of popup